Démonból béketeremtő

„Emberevő, ám megkerülhetetlen! Nélküle az Iszlám Államot nem lehet megtörni, és a Nyugatnak ugyanúgy szüksége van rá, mint egykor Sztálinra a náci Németország legyőzéséhez. A Bassár al-Aszad ellenzékének kiképzésén alapuló amerikai stratégia kudarcot vallott, a szárazföldi hadműveletektől pedig Washingtontól Rijádig mindenki tart, mint a tűztől. Vagyis nem maradt más, mint alkut kötni a szír elnököt támogató orosz macsóval. Így írja le a brit Daily Mail nem kis öniróniával a szíriai válság kezelése körül kialakult helyzetet, mintegy önigazolásként megjegyezve, hogy a különleges helyzetek rendkívüli lépéseket követelnek. E sorokból egyértelműen kiolvasható, hogy a Vlagyimir Putyint immár közel két éve démonizáló, az Európa biztonságára leselkedő legnagyobb veszélyként bemutató nyugati sajtó egy laza hátraarccal beismeri, hogy mégsem Oroszország, hanem az Iszlám Állam jelent valódi stratégiai fenyegetést az úgynevezett fejlett világra.

S hogy mivel tudta megváltoztatni az orosz elnök a róla kialakított képet? Azzal, hogy sokadszor bizonyította, mennyire a világ ütőerén tartja a kezét. Az utóbbi időben megnövekedett pulzusszám pedig jól mutatta Európa lázas, kétségbeesett hangulatát, a tehetetlen kiszolgáltatottságot.

Azt is érezhette, hogy Barack Obama sem igazán nyugodt. Az amerikai elnök rájött ugyanis arra, hogy az Iszlám Állammal elszámította magát, s a szellemet nem képes csak úgy fél kézzel visszatuszkolni a palackba, ahogy a szír elnököt sem tudja csak úgy félreállítani. Putyin pedig ráérzett a pillanatra, s egy karakán húzással megkerülhetetlenné téve magát, kitört a másfél éve tartó elszigeteltségből. De még ezzel sem éri be, hiszen a világpolitika nagyszínpadára visszatérve főszerepet igyekszik vállalni a szíriai válság rendezésében. S az orosz diplomácia semmit sem bíz a véletlenre. A nyár folyamán egyeztetett a közel-keleti térségben érintett legtöbb országgal, s törekvéseinek nyomatékot adva az elmúlt hetekben látványosan megnövelte legközelebbi régióbeli szövetségese, Aszad erőinek támogatását. A haditechnika felvonultatásával pedig egyértelműen azt üzeni, hogy a rendezés érdekében kész akár közvetlenül is beavatkozni a polgárháborúba. Moszkva véget vetne a vérfürdőnek, az ország szétverésének, és elégedetlen az Iszlám Állam elleni nemzetközi fellépéssel, az amerikai bombázások hatékonyságával.

A Kreml szerint az emberek nem Aszad, hanem – ahogy Putyin fogalmazott – az ott »állatkodó« Iszlám Állam elől menekülnek. Az emiatt kialakult válság okát Moszkva elsősorban Washington elhibázott közel-keleti politikájában látja, s közös fellépést sürget a terrorizmus és a szélsőségesség ellen. Hogy Putyin kottájából játszik-e majd a világ, az még a jövő zenéje, ám az sokat sejtet, hogy a válság rendezésére vonatkozó orosz javaslatok még nyilvánosan el sem hangzottak, a megnövekedett aktivitás máris a nemzetközi diplomácia középpontjába helyezte Moszkvát. A kész tények elé állított Fehér Ház eddigi elutasító álláspontja napról napra puhul, egymást követik az amerikai és az orosz külügyminiszter egyeztetései, s minden valószínűség szerint a két államfő is találkozik a napokban. Addig is egymásnak adja a kilincset Putyinnál az izraeli kormányfő és a török elnök.”