A harmadik történet szereplője Sanyi bácsi, aki egész életében földet művelt. Nem nagyot, csak épp akkorát, amiből a családját ellátta. Egyszer csak megjelent nála egy illetékes elvtárs képviseletében a magyar állam, hogy közölje: holnaptól ez a föld már nem a Sanyi bácsié, hanem a termelőszövetkezeté. A TSZ-elnök pedig maga az elvtárs lesz, úgyhogy meg lehet nyugodni, Sanyi bácsi holnap is ugyanúgy robotolhat, mint tegnap és ma, de többé nem önös érdekből, hanem a dolgozó nép javára.
A negyedik történet Szatmári Jenőről szól, akit a magyar állam huszonnégy évesen besorozott, vonatra ültetett, és elvitt a Don folyóhoz, ahol a világ életében szerencsés Jenő csak a lábát vesztette el. A magyar állam egy ideig nemzeti hősként ünnepelte, aztán fasiszta csatlósként gyalázta.
Arctalan bürokratákból épülő, zsarnoki hajlamú, kapzsi és részvéttelen gépezet: ez az ezer éves magyar állam. Ez ma, ez volt hetven éve, és semmilyen jel nem utal arra, hogy az elmúlt évezred során bármikor különb lett volna. Aki háború elől menekülőket fosztogat, aki normakövető polgárokat rabol le, az gátlások nélkül veszi el a vagyonukat, a végtagjaikat vagy akár az életüket, amint érdeke úgy kívánja. Ha a szerencsétlen szírekere nézünk, azt gondoljuk: »Ilyesmi velünk soha nem történhet. Itt nincs annyi gyűlölet és kapzsiság, ami egy országot vérbe borítson.« Csakhogy az elmúlt ezer év épp ennek az ellenkezőjéről tanúskodik.”