„Általános jó szándék nem létezik. Az emberi természet olyan, hogy a jó szándék először csak arra a néhány emberre terjed ki, akikkel közvetlen kapcsolatban vagyunk. Később ez persze szélesedik, de minél távolibb és személytelenebb kapcsolat fűzi az egyént a többiekhez, annál gyengébb a jó szándék. Amikor pedig ahhoz a túlnyomó többséghez ér, akikkel az egyént se személyes kapcsolat, se közös szokások, életformák nem kötik össze, teljesen elhal. S ez egészen természetes is! Az a fölszólítás, hogy szegüljünk szembe természetes érzéseinkkel, s kíséreljük meg mesterségesen kiterjeszteni a korlátozott jó szándékot olyan vadidegenekre, akiknek az életéről és körülményeiről jóformán semmit sem tudunk, egyszerre irreális és megvalósíthatatlan. (…)
A mások jólétének növelésére vagy szenvedésének csökkentésére irányuló vágy nem elég. Azt is tudnunk kell, hogy miképp kell cselekednünk. Minél távolibb azonban a szóban forgó összefüggés, annál kevesebbet tudunk róla. A jó szándék diktálta ésszerű politika arra irányul, hogy azt olyan összefüggésben alkalmazzuk, amelyben egyértelmű, hogy mi a teendő, s ne pazaroljuk a szűkös erőforrásokat nem megfelelő tudás alapján kétes akciókra. Így például több mint haszontalan dolog a világ távoli sarkában meglévő szenvedés enyhítésére pénzt adományozni, ha nem tudjuk, hogy mi okozza a szenvedést, hogyan használják fel a pénzt, s hogy vannak-e megfelelő biztosítékok arra, hogy az elosztás nem lesz rossz hatásfokú, korrupt vagy ostoba.
Ezeknek a kételyeknek erkölcsi értelmük is van. Nemcsak arról van szó, hogy a szűkös erőforrások pazarlása rossz, hanem arról is, hogy a szenvedéssel saját környezetünkben is találkozhatunk. Erkölcsileg nem a pazarló általános jó szándék és a jó szándék hiánya között kell választanunk, hanem a pazarló általános jó szándék és a szenvedés csökkentésére sokkal esélyesebb korlátozott jó szándék között. Egészen konkrétan fogalmazva: miért küldjünk ételt Szomáliába, ha arra Amerikában is szükség van? (…)