„Általános jó szándék nem létezik. Az emberi természet olyan, hogy a jó szándék először csak arra a néhány emberre terjed ki, akikkel közvetlen kapcsolatban vagyunk. Később ez persze szélesedik, de minél távolibb és személytelenebb kapcsolat fűzi az egyént a többiekhez, annál gyengébb a jó szándék. Amikor pedig ahhoz a túlnyomó többséghez ér, akikkel az egyént se személyes kapcsolat, se közös szokások, életformák nem kötik össze, teljesen elhal. S ez egészen természetes is! Az a fölszólítás, hogy szegüljünk szembe természetes érzéseinkkel, s kíséreljük meg mesterségesen kiterjeszteni a korlátozott jó szándékot olyan vadidegenekre, akiknek az életéről és körülményeiről jóformán semmit sem tudunk, egyszerre irreális és megvalósíthatatlan. (…)
A mások jólétének növelésére vagy szenvedésének csökkentésére irányuló vágy nem elég. Azt is tudnunk kell, hogy miképp kell cselekednünk. Minél távolibb azonban a szóban forgó összefüggés, annál kevesebbet tudunk róla. A jó szándék diktálta ésszerű politika arra irányul, hogy azt olyan összefüggésben alkalmazzuk, amelyben egyértelmű, hogy mi a teendő, s ne pazaroljuk a szűkös erőforrásokat nem megfelelő tudás alapján kétes akciókra. Így például több mint haszontalan dolog a világ távoli sarkában meglévő szenvedés enyhítésére pénzt adományozni, ha nem tudjuk, hogy mi okozza a szenvedést, hogyan használják fel a pénzt, s hogy vannak-e megfelelő biztosítékok arra, hogy az elosztás nem lesz rossz hatásfokú, korrupt vagy ostoba.
Ezeknek a kételyeknek erkölcsi értelmük is van. Nemcsak arról van szó, hogy a szűkös erőforrások pazarlása rossz, hanem arról is, hogy a szenvedéssel saját környezetünkben is találkozhatunk. Erkölcsileg nem a pazarló általános jó szándék és a jó szándék hiánya között kell választanunk, hanem a pazarló általános jó szándék és a szenvedés csökkentésére sokkal esélyesebb korlátozott jó szándék között. Egészen konkrétan fogalmazva: miért küldjünk ételt Szomáliába, ha arra Amerikában is szükség van? (…)
A legtöbb ember erkölcsi élete többé vagy kevésbé személyes kapcsolathálókban való részvétel révén zajlik. Kötelezettségeiket családi kötelékek, munkahelyi, különféle közösségi és szervezeti szerepeik határozzák meg, s persze hazájuk törvényei és szokásai. Nem könnyű ezeket a kötelezettségeket leépíteni. A nehézség nem pusztán abban áll, hogy az erkölcsi hibák és kísértések ezek nem teljesítésére indítanak minket, hanem abban is, hogy minél személyesebb viszonyok indukálják ezeket a kötelezettségeket, annál aktívabb részvételt követelnek meg. A személyes viszonyok sokkal bonyolultabbak, mint a személytelenek. Sokkal könnyebb jó polgárnak, mint jó szülőnek lenni. (…)
A személyes viszonyban a másik ember egyéni tulajdonságai azok, amelyekre figyelnünk kell. A szeretet személyes és részrehajló. Ha nem részesíti előnyben saját tárgyát a többivel szemben, a szeretet megszűnik szeretet lenni.
Az általános jó szándékkal az a baj, hogy eltereli a figyelmet a személyes kapcsolatokról az egyetemesség és pártatlanság felé. Minél sikeresebb, annál kevesebb jut a mindennapos erkölcsi viszonylatokra. (…)
Ezzel szemben föl lehet vetni, hogy amióta a világ világfaluvá alakult, azóta mindig van ok az általános jó szándékra, s mindig érvényes a korlátozott jó szándék egyetemessé és pártatlanná alakításának kötelezettsége. Ez az ellenvetés azonban azon a téves föltételezésen alapszik, hogy mások szenvedéséről tudni önmagában kötelez a segítésre. Csakhogy attól még, hogy tudjuk, sok bűnöző élete nyomorúságos, sokan közülük nem merik élvezni munkájuk gyümölcseit, hogy a zsarnokok alattvalóik gyűlöletétől szenvednek, vagy hogy a csecsenföldi orosz vagy a Tibetben állomásozó kínai katonák állandó életveszélynek vannak kitéve, még nem vagyunk arra kötelezve, hogy szenvedéseiket csökkentsük. Nem mindegy, hogy miért szenvednek az emberek.
Tegyük fel azonban, hogy ismert tény, hogy távoli helyeken szenvednek: gyerekek, akik éheznek, ártatlanok, akiket megkínoznak, kiszolgáltatottak, akiket kizsákmányolnak. Ezek egyértelmű rosszak. Ám a világ tele van rosszal, az erőforrások szűkösek, gyakran igen nagy gyakorlati nehézségekbe ütközik a rossz leküzdése, és az otthonunkhoz közel eső szenvedés sokkal erősebb jogot formálhat a rendelkezésre álló erőforrásokra. Tehát még a nem megérdemelt szenvedésről való tudás sem feltétlenül kötelez segítségre.”
(
John Kekes: A liberalizmus ellen. Európa, 1999. 360-365.)