Ezek a – túlnyomórészt protestáns kultúrában gyökerező – országok azért jutottak a jólét soha nem látott csúcsaira, mert kultúrájukban – a 20. század drámái után – a szolidaritás és az autonómia szintézisét sikerült kimunkálni. Felelősség önmagam iránt: autonómia; felelősség mások iránt: szolidaritás. Az ilyen »felnőtt« társadalom természetesen jóval hatékonyabban tudja építeni saját magát, mint az, amelyikben a mások rovására való gyarapodás, a belső konfliktusok és a bűnbakkeresés emésztik el az energiák jó részét.
Ezekben az észak-európai országokban 1945 (és főleg 1968) után a szolidaritás elve fokozatosan kiterjedt mindenféle kisebbségi vagy hátrányos helyzetűnek tekintett csoportra. Gyakorlatilag mindenki e csoportokhoz tartozott, aki a »fehér, európai, heteroszexuális férfi« kategórián kívül esett. (A zsidók teljesen különálló esetet képeznek, ők egyszerre áldozatok és bűnösök – »cionisták« – az uralkodó felfogás szerint.) Ekkor jelent meg a politikai korrektség, ami a kisebbségvédelmi alapállás nyelvi megfelelője. 1968 békés forradalmát vélhetően ma még nem értékelik eléggé: a tekintélyelvűség kultúrája ekkortól fordult át végleg a szolidaritás kultúrájába.
Ez az új, messzire kiterjedő szolidaritási elv kötelezi most a gazdag és sikeres európai országok közvéleményét és vezetőit, hogy egy másik civilizáció válságának kárvallottjait befogadják.