Miért kerülünk szembe időről időre Európával?

Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója cikksorozatának első írása

Magyarország az európai térben – Európa a magyar gondolkodásban I.

Miért kerülünk szembe időről időre Európával és lehetséges-e itt változás?

Ha tényleg érteni akarjuk Magyarország nemzetközi helyzetének, felzárkózások és elszigetelődések láncolatainak mélyebb összefüggéseit, akkor nem elégedhetünk meg pusztán a jelenbeli folyamatok (a „bevándorlás”) elemzésével, illetve azzal, hogy nagy rössel megállapítjuk: a mai kormány és a mai miniszterelnök „elfordította Magyarországot Európától”, vagy „visszavezeti az országot a '30-as évekbe”. Most induló cikksorozatomban beszélni fogok a mostani fejlemények egy lehetséges értelmezéséről, de előtte szükséges a témát történetileg körüljárni, hiszen Magyarország történelmében nem először kerül a mostanihoz hasonló helyzetbe.

Magyarországot nem érti Európa és Magyarország nem érti Európát – röviden így vázolhatnám ennek a most újra előálló helyzetnek a lényegét. S vajon miért az ismétlődések? Mindenkor Orbán-szerű politikai vezetők népesítették be ezt a földet? De miért nem másfajták, akik tartósan a „helyes” irányba állították volna az országot? S egyáltalán: mi is az a bűvös „helyes” irány? Nyugatosság? No, persze. De hogyan? S mi van, ha az ország egy jelentékeny része nem, vagy nem úgy nyugatos, ahogy az a nagykönyvben meg van írva? Akkor ez az ország már nem is európai? Sorolhatjuk a kérdéseket, s közben nem lesz hátrányunkra, ha megismerkedünk majd régebbi kulcsszövegekkel. Olyanokkal, amelyek Magyarország és Európa egymásra hatásának velőnkig hatoló kérdéseivel foglalkoznak.

*

Nézőpontom – egyszerűen szólva – történeti. Ahhoz, hogy Magyarország mai európai helyzetéről bármit is mondjunk, célszerű tisztában lennünk a politika világának egy sajátos libikókájával: hol nagyon erős a politikában a történelem szerepe, hol pedig szinte nem is létezik. Az 1960-as és az 1980-as évek között a politikában nagyon komoly hivatkozási alap volt a történelem. Ma talán el se hinnénk, hogy a korszak politikatudósai milyen nagy gondot fordítottak az egyes országok közötti különbségek elemzésére, s e különbségek magyarázatában milyen fontosnak tekintették az örökölt történelmi adottságokat. Az 1980-as évektől azonban egy másik korszak jön, amelyben szinte nyomtalanul eltűnik a történelmi különbségekre és adottságokra való hivatkozás, s ettől kezdve a politikatudósok már a mellett érvelnek, hogy a történelmi különbségeknél lényegesen fontosabbak az egyes országok közötti hasonlóságok. Kelet-Közép-Európa országainak rendszerváltásai erre a korszakra esnek, s ez meghatározza azt, hogy mindmáig hogyan, milyen keretben gondolkodunk magunkról, hazai és európai mozgásterünkről.

Francis Fukuyama híres bon mot-jában ezt a korszakot egyenesen a „történelem végének” – vagy másképpen: a liberális demokrácia triumfálásának – nevezi. De hogy a libikóka mennyire működik, azt jól mutatja, hogy Robert Kagan jó pár éve bejelentette: nem hogy vége lenne, de éppenséggel „visszatért a történelem”. 

Kagan könyve persze messze nem lett olyan híres, mint Fukuyamáé. Mégis arra kérem az olvasót, előlegezze meg a bizalmat nekem, s higgye el: a nemzetközi politikatudományi irodalomban manapság hatalmas reneszánsza van a Kaganéhoz hasonló történelmi látásmódnak. Politológusok légiói keresik a választ arra a kérdésre, hogy például miért nem azt az utat járják be az utóbbi évtizedben az 1990-es új demokráciák, mint amilyet megálmodtak nekik azok a patrónusok, akik serkentették az átalakulásukat, s amit magunk is megálmodtunk, amikor az átalakulás részeseivé váltunk. S a válaszok nagyon gyakran a történelembe, a kelet-közép-európai új demokráciák megöröklött hagyományaihoz vezetnek vissza.

Hogy a hagyományoknak az elmúlt 25 évben gondoltnál jóval erősebb szerepük van egy ország életében, arra egy múlt századi híres holland történészt, Johan Huizingát idézném. Egyik esszéjében nagyon érdekesen fogalmazza meg a hagyomány lényegét: „Az idegen megértése, megbecsülése mérhetetlen luxus, amit megengedhetünk magunknak”. E mondat nem másról szól, mint hogy a holland fejlődés lehetővé tesz egy „mérhetetlen luxust”, azt hogy egy nép megértő és befogadó lehessen. Ehhez évszázadok egy irányba ható fejlődése és az európai népek családjába való egyenjogú betagolódás hagyománya kellett. Vajon van-e a magyar történelmi fejlődésnek ilyesfajta hagyománya? Következik-e a magyar fejlődésből (mert hiszen a hollandból következik) például az idegen befogadására, megértésére épülő masszív hagyomány? Hát, eléggé nehéz kibányászni belőle. Ami persze nem azt jelenti, hogy történelme egy bizonyos pontján egy nép nem válthat hagyományt. De – valljuk be – ez ritkán szokott így történni. A gyakoribb az, hogy a népek, a társadalmak abból a magatartási hagyományból főznek, amelyet a történelemből hoznak, és amit hosszú időszakok alatt sajátítottak el.

Most tehát elégedjünk meg azzal, hogy Magyarország sajnálatos (nyilván nem mindenkinek sajnálatos) módon nem Hollandia. Az, hogy Hollandia évszázadokon keresztül folyamatos érintkezett Európával, mind a mai napig meghatározza a politikai kultúrát. A miénket viszont nem ez határozza meg. Hanem az, hogy mi ettől a „fővonaltól” tulajdonképpen mindig távol voltunk, noha szerettünk volna közel lenni hozzá. Ezért a mi hagyományunk Európát illetően egy ciklikusan visszatérő gondolati váltógazdálkodás: van egy mintakövető és egy mintafelmondó/mintaformáló Nyugat-viszonyulásunk.

*

A mintakövető hagyományban a fejlett Nyugat szellemi, társadalmi, politikai és gazdasági világa a fő orientációs pont. A fő cél ebben e gondolati tradíció szerint elérni azt a szintet, ahol a fejlett országok állnak, de legalábbis átvenni tőlük mindazt, amit csak lehet. A mintakövető gondolkodás gyökerei a reformkorig nyúlnak vissza, s a modern Magyarországon később is masszívan jelen vannak. Én most egyetlen területre – a gazdaságra – fókuszálva négy nagyon különböző ideológiai karakterű korszakot említek csak meg: 1. Az 1867-es kiegyezés utáni évek; 2. A trianoni békeszerződés aláírása utáni tíz év; 3. A késő Kádár-rendszer; 4. A rendszerváltás utáni első tíz év.

E négy periódusban van egy közös elem, az, hogy Magyarország külső gazdasági erőforrásokat vesz igénybe nemzeti céljai megvalósításához, magyarán kölcsönökkel finanszírozza a nemzeti felemelkedést. A dualizmusban történetesen Széll Kálmán pénzügyminisztersége idején történik egyfajta pénzügyi stabilizálódás, az 1920-as években nem is a pénzügyminiszter, hanem a miniszterelnök, Bethlen István nevéhez köthető mindez. A Kádár-rendszerben semmilyen miniszter neve nem érdekes, de ott is bejön a képbe a Nyugat, s ugyanígy van ez a rendszerváltás után egészen addig, amíg Orbánék ki nem söprűzik az IMF-et. Azt is mondhatnánk, hogy Magyarország külső forrásokból történő megfinaszíroztatása az egyik legkonstansabb hagyományunk; amiből persze indirekt módon az is következik, hogy a hazai elitek mindig is tisztában voltak azzal, hogy Magyarország egy tágabb nemzetközi konstelláció része, s saját erőforrásokból nem igazán oldható meg ez a probléma.

Csakhogy a kép még ennél is összetettebb. Mert hogy a mintafelmondó/mintaformáló szakaszok éppen ilyen masszívan vannak jelen ebben a történelemben. Ebben az írásban nem fogom idézni azt az irodalmat, amely például a dualizmus évtizedeiben született, s pontosan a külső erőforrásokra alapozott pénzügyi restauráció doktrínájára válaszul. Nem idézem azokat a szerzőket sem, akik Bethlen Istvánnal szemben már a '20-as években azt hangoztatják, hogy ennek a gazdasági-pénzügyi restaurációnak milyen hatalmas a társadalmi ára. Ha ezt a társadalmi dimenziót kihagynánk a számításból, nem értenénk meg, miért fordul szembe az egyébként sikeres pénzügyi stabilizációval a Bethlen-korszak szinte teljes ifjúsága, s miért lesz a '30-as évekre egy hatalmas generációs törésvonal a régi restaurációs és az újabb, fiatalabb nemzedék között.

S nem arról van szó, hogy a mintafelmondók egyúttal a nyugatiságot vagy Európát is felmondanák. Volt alkalmam erről egy könyvet írni. 

Amíg csak egy olyan narratívában vagyunk képesek elmondani a magyar történelmet, miszerint a mintakövetést kritizálók egyben az európaiság „felmondói” is, addig nem fogjuk megérteni sem a magyar történelmet, sem – annak mai meghosszabbításaként – Orbánékat. Addig újra és újra csúcsra járathatjuk a diktatúrás, a fasizálódó Magyarországról szóló magyarázatokat, amelyeknek azonban semmi közük nincs a valós tényekhez.

Mert hiszen a kutya ott van elásva, hogy a mintakövető gondolkodási hagyomány felmondása nem szükségszerűen az európaiság és a nyugatosság felmondása. Nincs szó arról, hogy aki kritizálja a nyugati kölcsönökkel történő stabilizációt és modernizációt, az ab ovo csak valamilyen regresszív erő lehet. A progresszívek és regresszívek küzdelméről szóló ős-toposz egy klisé, ami azonban túl sok magyarázó erővel nem bír. A kérdés az, hogy e toposz alkalmazásával valaha is közelebb kerülhetünk-e a mintafelmondó irányzatok jobb megértéséhez; és eljuthatunk-e valaha oda, hogy a mintafelmondást egyúttal ne az Európától való távolodásként értelmezzük.

*

Ráadásul a mintafelmondás a magyar történelem különböző periódusában azért történik, mert mindig vannak nálunk olyanok, akik nem tartják elégségesnek a mintaformálás lehetőségeit. A mintaformálók időről időre azért utasítják el a mintakövetőket, mert azok szerintük mindig csak követni és másolni akarnak, s nemigen akarnak semmit hozzátenni Magyarország európai létezéséhez. Ők ellenben abból indulnak ki, hogy a puszta mintakövetés nem ad tartós megoldást semmire, s ezért szeretnék jobban kidomborítani és Európa számára jobban megmutatni a sajátos magyar karaktervonásokat. A mai olvasónak talán meglepő lehet, de mindenképp érdekes, hogy a már említett két háború közötti időszakban a Bethlen politikájával szemben álló ifjúság egyik ikonja az a Széchenyi, aki éppenséggel nem is politikai, hanem társadalmi felemelkedést szorgalmazott a maga korában, s aki e társadalmi felemelkedésben látta a leginkább Magyarország európai szerepét.

Újra a történelemhez kell fordulnunk, mégpedig azért, mert a magyar politikatörténet fent vázolt gondolati váltógazdálkodása jórészt ismeretlenül áll előttünk. Ez nem tartható állapot, s amíg ez így marad, addig a lyukakat ál-magyarázatokkal (fasizmus, diktatúra stb.) fogjuk betömködni. Ennél konstruktívabb szemléletre van azonban szükségünk, s mindenekelőtt némi ismeretekre.

Épp ezért a következő cikkben e gondolkodási hagyomány azon részéből szemezgetek, amely Magyarország és Európa sajátos viszonyrendszeréről szól, de nem a megszokott módon. Nem a jól ismert „mintakövető” irodalomból válogatok tehát, hanem a másikból. Célom pusztán annyi lesz, hogy szembesítsem magunkat korábbi gondolkodók munkáival, akiknek gondolkodásmódjában ráadásul felfedezhetőek olyan elemek, amelyek az elmúlt években, az Orbán-kormányok gondolkodásában is megjelennek. A beidézett szerzőknek semmi közük a fasizmushoz vagy a diktatúrához; egyszerűen csak mást gondolnak Európa és Magyarország viszonyáról, mint amit a mintakövető irodalom.

Tagadjuk le, hogy ilyen hagyomány is létezik? Egyáltalán nem. Nagyon-nagyon sokat kellene ezzel (is) foglalkoznunk. Elvégre mi a célunk? Az, hogy jobban megértsük saját magunkat, s hogy elrugaszkodási pontokat találjunk e váltógazdálkodásos gondolati hagyomány újratervezésére.

Folytatjuk.