„A kódex, amit elkezdtek írni valakik »a kar nevében«, és még nincs teljesen kész, de már megtekinthető – szóval, kétségessé teszi alkalmasságomat. Egyébként elképzelhetőnek tartom, hogy nemcsak az enyémet, na de kicsi vagyok én ahhoz, hogy mások nevében nyilatkozzam. (Mint ahogy teszik e nagy mű szerzői, akik nemes egyszerűséggel azt állítják, a »Nemzeti Pedagógus Karnak« úgy egészében köze van mindehhez.)
Ahogy a tervezetet olvasgattam, nagyon elszégyelltem magam. Nem térek ki minden pontra, mert az így elsőre talán túl sok lenne a gyengébb idegzetű, jó érzésű olvasóknak. De úgy érzem, legalább pár dolgot muszáj bevallanom, nem élhetek tovább hazugságokban, ez nem méltó egy Nemzeti Pedagógushoz.
»Az általános (önmaga, intézménye, társadalmi közege: szülők, család, tanítványok) elvárásoknak megfelel.« – Sajnos életem számtalan dicstelen epizódja bizonyítja, hogy nem tudom teljesíteni ezt a teljesen jogos követelményt. Egyik szerdán kijavítottam 123 esszét, de aznap nem volt se porszívózás, se meleg vacsora. Mikor anyukámat megleptem egy színházjeggyel, másnap a tanítványaim csalódottan konstatálták, hogy már megint nem hoztam a dogákat. Egyszer felvettem egy ruhát, ami a barátom szerint csinos, de a nagymamám úgy véli, lehetne hosszabb. A diákjaim megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy mégsem kell elolvasniuk a Bánk bánt, ám a tanterv szerint el kellene. A kollégám szerint lehetnék szigorúbb, a szülők szerint lehetnék megértőbb. És még sorolhatnám.
»Önmaga, iskolája és a pedagógus szakma fejlődését, presztízsét szem előtt tartja.« – nos, bármennyire is kínos bevallani, de a »presztízs« szó ebben a kontextusban bennem soha még csak fel sem merült. Meg én mindig azt gondoltam, hogy a szakmai fejlődés azt jelenti, hogy szabadon kísérletezem, kipróbálok új módszereket, behozok új tartalmakat, stb. Igen ám, de ez ellentmond az előírásoknak, és mi lesz úgy az iskolám jövőjével, ha kiderül, hogy az alkalmazottjuk nem tartja be az előírásokat? Istenem, bár ne lennék ilyen korlátolt! Önmagam fejlődéséről ezek után szerintem már kár is szót ejteni.”