A helyi társadalmat összetartó bizalom és szolidaritás alapja, az intézmények működőképességének elengedhetetlen feltétele ugyanis az a közös nyelv (volt), amit kultúrának nevezünk: egyetértés a szavak és cselekedetek értelmét illetően. Minden újabb nemzedék, minden újabb jövevény hozzátesz valamit ehhez az értelemhez, és ez által a rend nem sérül, éppen ellenkezőleg, új elemekkel gyarapszik. De hogy a régi és az új szervüljön, s ne keletkezzen véres zűrzavar, az mérték és idő kérdése. Néhány évtized leforgása alatt sokmillió jövevény beáramlása romba dönti a civilizációt, amelyet néhány ezer vagy tízezer idegen érkezése csak gazdagítana. (Ha a nyár folyamán részletekben hullik le ránk az a pusztító felhőszakadás, amely augusztus közepén elborította Budapestet, áldás lett volna a városra nézve.)
*
8. Az emberi jogok védelmezői szerint azonban nem ez a kérdés. Sőt, mindez nem kérdés. Az alapvető szabadságjogok ugyanis minden embert egyformán megilletnek, s ezek között a szabad költözködés jogát Európa nyugati felén immár félezer éve nem szokás elvitatni. (Egészen pontosan azóta, hogy a földjeikről elűzött angol parasztok uraiktól cserébe ezt a „jogot” kapták: mehetnek, amerre látnak.) Megtagadhatjuk-e a jobb életre vágyakozó ázsiaiaktól és afrikaiaktól, hogy ott telepedjenek le családjaikkal, ahol akarnak?
Erre a kérdésre általánosságban határozott igennel kell válaszolnunk: megtagadhatjuk, mert az egyén szabadságjogai nem játszhatók ki a népek önrendelkezési joga ellenében. A népfenség elvén (fikcióján, oké) működő demokratikus jogállam kizárólagos joga, hogy az általa képviselt közösség nevében eldöntse, kit és milyen feltételekkel bocsát be a maga területére. Kötelessége az ország törvényes rendjének, területi integritásának, lakói biztonságának védelme bárkivel szemben, így az állam egyes polgáraival és más államok polgáraival szemben is. A közszabadság és a közjó azért élvez ilyenkor elsőbbséget az egyén jogaihoz képest, mert az egyén szabadsága és erkölcsi méltóságának tisztelete nem valami velünk született adottság, hanem történelmi vívmány: elismerésükre tehát csak a közösség tagjaiként számíthatunk, amely elkötelezte magát ezen értékek mellett.
A közösség érdekében és felhatalmazásával az állam feladata, hogy korlátozza a bevándorlást és szabályozza a letelepedést a maga földjén. Határainak illegális átlépését éppen ezért bűncselekményként szankcionálja. Más a helyzet akkor, ha a határsértők nagy tömegben lépik át egy ország határait. Ezt rendszerint ellenséges támadásnak szokták minősíteni. A félreértések elkerülése végett: a migránsoknak én sem ellenséges, sem támadó szándékot nem tulajdonítok. De nem azért, mert fegyvertelenül lépik át a határt. Előfordulhat ugyanis, hogy épp a fegyvertelenség a legerősebb fegyverük.
*
9. A népszuverenitásra történt fenti hivatkozást azonban vagy fel kell adnunk, vagy meg kell védenünk egy jogos ellenvetéssel szemben, ami a bevándorlókat (pontosabban a bevándorlást) támogató álláspont morális alapját képezi, ez pedig így szól: az emberiség ma már, a globális egymásrautaltság korában egyetlen közösséget alkot. Az úgynevezett űrhajó-etika álláspontja szerint mindannyian egyetlen, Föld nevű űrhajó utasai vagyunk. A közösségen belüli szolidaritás parancsa tehát bennünket a bevándorlók költözési szabadságának elismerésére, azaz befogadására kötelez. Ha ezt a követelményt összekapcsoljuk azzal a korábban elfogadott vélekedéssel, mely szerint az őket otthonuk elhagyására késztető okok minden bizonnyal összefüggenek a globális ökológiai válság következményeivel, ezekért pedig mi mint a modern ipari civilizáció haszonélvezői igenis felelősséggel tartozunk, akkor elháríthatatlannak tűnik a végkövetkeztetés, hogy ügyük a mi ügyünk, és nekünk tárt karokkal kell fogadni őket.
Az űrhajó-modell érvényességével szemben azonban súlyos rendszerelméleti aggályok merültek fel. Garret Hardin szerint az űrhajó hasonlat elsősorban azért sántít, mert a Föld és a földi folyamatok általunk elvben és lényegében is kormányozhatatlanok, ténylegesen pedig senki sincs, akit az utasok felhatalmaztak volna a kormányzásra. Ilyen felhatalmazással továbbra is csak a kisebb közösségek, nemzetek vezetői rendelkeznek. Globális felelősségünk és – mondjuk így – lokális cselekvőképességünk szembeállítása szinte megoldhatatlan erkölcsi dilemma elé állít bennünket. Ebből a lehetséges következményeket latolgatva keresünk kiutat. E következményeket Hardin szerint az űrhajónál hitelesebben írja le a mentőcsónak-hasonlat. Mindannyian a globális ökológiai katasztrófa hajótöröttjei vagyunk. A szerencsés vagy élelmesebb utasok mentőcsónakon menekülnek, a többiek megpróbálnak feljutni a máris túlterhelt és ingatag járművekre. Ha felvesszük őket, elsüllyedünk, senki se jár jobban, ezen a módon tehát nem vagyunk képesek megmenteni őket, legfeljebb mi is velük pusztulunk.
Létezne vajon a megmentésükre más módszer is? Igen, és a népvándorlás áldozatain csakis ez segíthet. Többségük ugyanis ugyanúgy nem „szeretne” Európában élni, ahogy a hajléktalanok többsége nem szeret a híd alatt aludni. Befogadásuk vagy elutasításuk épp ezért egyaránt afféle csővégi megoldás, vagyis egyáltalán nem megoldás, még csak nem is érinti a probléma lényegét.
Megoldást az jelentene, ha békén élhetnének a szülőföldjükön. Pont. Nincs más megoldás. Ehhez a feltételek hatalmas áldozatok árán - de még így is: aránylag könnyebben – helyreállíthatók: „csupán” a javak eloszlásának szélsőséges egyenlőtlenségét kellene enyhíteni; hozzájuttatni őket – helyben és ellenszolgáltatás nélkül - az ökológiai változásokhoz való alkalmazkodás eszközeihez; s mindenekelőtt felszámolni a terror-államok, terrorista csoportok rémuralmát, amely az egész világ biztonságára nézve a legkomolyabb fenyegetést jelenti. Íme ez az, amit globális felelősségünk elismerése megkövetel, s ami a mentőcsónak utasait is megmenti a pusztulástól.
*
10. Azonban mindig felmerül a képmutatás gyanúja, ha valaki olyan megoldást javasol, ami nem áll a hatalmában, hogy ne kelljen megtennie azt, amit ő maga is tehetne. „Addig is”, amíg Európa vezetőit sikerül meggyőzni arról, hogy ne a letelepedésben, hanem az otthonmaradásban támogassák a kontinens határait szó szerint ostromló tömeget, mit kezdjünk velük?
Láttuk, a jobb élet reményében ide igyekvő embermilliókra mindenképpen csalódás vár, mert a folyamat, ami Európába sodorja őket, megállíthatatlan, és rövid időn belül itt is felszámolja a viszonylagos jólétet, biztonságot és társadalmi békét, amelynek reménye őket otthonuk elhagyására késztette. (Ha pedig kiderülne, hogy mégiscsak kényszer hatására keltek útra, akkor útjuk egyengetésével e kényszer alkalmazóit s nem áldozatait jutalmazzuk.) Ezért rövid távon egyvalamit tehetünk: igyekeznünk kell csillapítani és korlátozni a bevándorlási lázat. Nem csak a magunk érdekében, ezt jól véssük az eszünkbe! Kimondani is kegyetlenség, azonban igaz: minden fekete kisgyerek megmenekülése, akit kimentenek a Földközi-tenger hullámai közül, három másik afrikai gyereket ítél hasonló szenvedésre. (Gyengébbek kedvéért: természetesen ki kell menteni őket.)
Közhely a közlekedéstudományban: a túlterhelt útvonalak gondját nem kiszélesítésük oldja meg – az csak vonzza a forgalom növekedését –, hanem az út beszűkítése, az áthaladás útjába állított akadályok, amelyek az autósokat más megoldások felé terelik.
*
A gyakorlati tennivalók megállapításához a publicista hozzáértése ritkán elegendő, két javaslatot azonban az alkalommal élve mégis megkockáztatnék. A felelősen gondolkodó magyar civilek, mindjárt akár a Mandiner szerkesztői, szerzői és olvasói kezdeményezhetnék országunk s még inkább az Európai Unió vezetőinél az alábbi intézkedéseket:
1. Indítsanak expedíciókat a 3. pontban foglalt kérdés tisztázására: mi történt tavaly óta Afrika és Ázsia egymástól távoli országaiban, ami a migrációs robbanást előidézte, s az áldozatok hogy jutnak el idáig?
2. Anyagi áldozatokat és diplomáciai erőfeszítéseket nem kímélve szervezzék meg a schengeni határokhoz érkező illegális bevándorlók haladéktalan és emberséges hazaszállítását.