„Amint Dalrymple mondja, »a pszichológiai gondolkodás összhatása túlnyomórészt negatív volt az emberi kultúrára és társadalomra«. Hogy miért? »Ez megadja azt a hamis látszatot, hogy az emberi önmegértés senki más által nem tapasztalt, jelentős mértékben növekedett; és bátorít a felelősség alóli kibújásra azáltal, hogy az alanyokat tárgyiasítja és sekélyessé teszi az emberi karaktert, mert elbátortalanít a valódi önvizsgálattól és önismerettől«. A nyugati keresztény hagyományoktól eltávolodva a kortárs pszichológia »szentimentális, és a legdurvább önsajnálatot segíti elő azáltal, hogy mindenkit (a bűnbakokat kivéve) a saját viselkedésének áldozatává tesz«.
Mindazonáltal a pszichológia »takarékosan és diszkréten« használva »gondosan kiválasztott személyek számára nagyon hasznos lehet«. Szűken értelmezve ugyan, de nem kellene lekicsinyelnünk vagy elutasítanunk a pszichológia jó meglátásait és hasznait. Dalrymple figyelmeztet, hogy »az állítólagos hozzáértéssel bíró, önmagukat túlbecsülő, úgynevezett „gondoskodó” szakmák aláásnak bármilyen szerénységet, realizmust vagy józan észt, ami egyébként még megmaradt«.
A szerző számára egy nyitott kérdés: vajon »a pszichológia hivatása az-e, hogy tagadjon és elrejtsen«, mindezt »a tudomány kis szegmenséből megtéve«? Dalrymple szerint a pszichológia »a keresztény megváltás felhigított, világi verziója, Isten ember által történő helyettesítésével«. A szerző a cikk végén megjegyzi, hogy Dalrymple kritikája hasznos emlékeztetőként szolgál arra nézve: mialatt Isten Országának építéséért teszünk erőfeszítéseket a közgazdasági és pszichológiai módszerekből nyert tudással, addig még inkább függünk a keresztény kinyilatkoztatás és erkölcsi filozófia által kínált bölcsességtől.”