A bizalomvesztés stációi

„A Miniszterelnökséget vezető miniszternek nagy eséllyel hamarosan bocsánatot kell kérnie. Nem a lézerblokkolóval felszerelt luxusautóért (azt már lecserélte), nem az elhíresült »aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér« kijelentéséért (azt félreérthetőnek nevezte, ráadásul valóban a szövegkörnyezetéből kiragadva idézték), nem is a drága külföldi szállodai szobákért (az arra költött közpénzt visszafizette), és még csak nem is a riasztó állapotban lévő államért. Lázár Jánosnak a Norvég Civil Alap működéséért felelős hazai civil szervezeteket illene megkövetnie. Tavaly legalábbis arra tett ígéretet, »amennyiben a vizsgálatok tisztázzák a külföldi forrásokat osztó szervezeteket, akkor kénytelenek leszünk bocsánatot kérni«.

Ismert, az általa felügyelt Kormányzati Ellenőrzési Hivatal ugyan feljelentést tett az ügyben, de a nyomozás azóta sem vezetett eredményre, most pedig az ügyészség sem talált törvénytelen működésre utaló jeleket az érintett civil szervezeteknél. Függetlenül a balliberális sajtó menetrendszerű hőzöngésétől, az vitán felüli, hogy minden közpénz (legyen az hazai, uniós vagy éppen norvég forrásból származó) sorsát alaposan ellenőrizni kell. Nem lehet politikai érdek vagy pártállás alapján különbséget tenni a civil, a roma vagy éppen a paralimpiai ügyek vizsgálatánál, mert az megrendíti az emberek igazságba vetett hitét. A köz bizalmának aprónak tűnő megrendülései pedig előbb vagy utóbb a teljes bizalomvesztés irányába vezetnek.”