„Az egyén jogos szabadságába való illetéktelen beavatkozásnak egy másik – s nem egyszerűen fenyegető, de rég sikerrel megvalósított – példája a munkaszüneti nap törvénybe iktatása. Kétségtelen, hogy a szokásos napi tevékenységektől való tartózkodás – már amennyire az élet követelményei lehetővé teszik – a hét egy napján igen hasznos szokás, jóllehet a zsidók kivételével vallási szempontból senkire nézve sem kötelező. És minthogy ez a szokás nem tartható be anélkül, hogy a dolgozó osztályok általánosan egyetértsenek betartásában – mivel ha bizonyos emberek dolgoznának, ugyanazt kellene esetleg másoknak is tenniük –, megengedhető és igazságos, hogy a törvény szavatolja mindenki számára, hogy a többiek betartsák a szokást, oly módon, hogy elrendeli a fontosabb munkatevékenységek felfüggesztését erre a napra.
De ez az igazolás, amely másoknak azon a közvetlen érdekén alapul, hogy mindenki tartsa be ezt a gyakorlatot, nem vonatkozik azokra az önként vállalt foglalkozásokra, amelyeket valaki szabad ideje kitöltésére alkalmasnak tart, és a legkisebb mértékben sem jó annak alátámasztására, hogy törvényesen korlátozzák a szórakozási lehetőségeket. Igaz ugyan, hogy némelyek szórakozása szükségessé teszi mások munkáját ezen a napon, de sokak mulatsága – nem beszélve hasznos felfrissülésükről – megéri, hogy néhány embernek dolgoznia kelljen, feltéve, hogy az illetők szabadon választották ezt a foglalkozást és szabadon fel is hagyhatnak vele.
A munkásoknak tökéletesen igazuk van, amikor azt gondolják, hogy ha mindenki dolgozna vasárnap, akkor hétnapi munkát adnának hatnapi fizetésért, de amíg a foglalkozások nagy része szünetel ezen a napon, az a kevés ember, akinek mások szórakozásáért mégis dolgoznia kell, arányosan nagyobb jövedelmet kap, és senki sem kötelezi őket, hogy foglalkozásuknál maradjanak, ha a jövedelem helyett inkább a szórakozást választanák. A helyzetet tovább lehetne javítani, ha ezeknek az embereknek a hét egy másik napján biztosítanának szokásos szünnapot. Más szóval, a vasárnapi szórakozások korlátozása csak egy alapon védhető, ha tudniillik azt mondja valaki, hogy vallási szempontból helytelenek, ez viszont olyan törvényhozó indíték, amely ellen nem lehet elég komolyan tiltakozni.”
(John Stuart Mill: A szabadságról. Kriterion, 1983, 191-193.)