L. Simon sajtóalapja miért nem valósítható meg?

„Olvasom a mai újságokban, hogy a kormány kivette az adócsomagból a reklámadó-törvény módosítását. A veszély egyelőre elhárult a médiacégek feje fölül, az Európai Unió ugyanis elégedetlen a módosítási szándékkal. Elfogadja, hogy ötven százalékról annak egytizedére csökkent volna az adónem, azt viszont kifogásolja, hogy ama vállalkozások, amelyek évi százmilliónál kevesebb bevételre tesznek szert, a nulla százalékos kategóriába tartozzanak. Mindenkinek fizetnie kéne tehát, ami nem jó hír a média iparágnak.

E bizonytalan helyzetben másodlagos, amit tegnap hozott szóba L. Simon László. Annak idején a Fidesz-kultúrpolitikus vette nevére az eredeti reklámtörvény-tervezetet, és a Mandinernek adott interjúban most ezt mondja a sajtóról: »Sajnos az akkori javaslatom, hogy hozzunk létre egy alapot erre, elhalt. Pedig nem volna butaság olyan programot indítani, amely a minőségi újságírást szolgálja.« Sok ellenzéki értelmezővel ellentétben nem becsülném le L. Simont. Bár alkata hasonló, mégse sorolnám a kihízott, rosszul öltözött, félművelt Fidesz-káderek közé. Ismerem az irodalmi előéletét, olvastam a nyilvánosságról írott, figyelemre méltó tanulmányát. Ízlését jónak tartom, bár olykor hajlamos feláldozni a pártszerűség oltárán.

Idézett javaslata sem ördögtől való. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy átvette a Nyugat-Európában és Skandináviában meghonosodott módszert, noha a sajtóalap elé bizonyára szívesen biggyesztené a nemzeti jelzőt. A Nemzeti sajtóalap nem szüntetné meg a reklámadó sarc-jellegét, de legalább azzal vigasztalná a médiavállalkozásokat, hogy a befizetések egy része visszacsorogna a szakmába, még ha nem is föltétlenül náluk kötne ki. A reklámadó következtében sok cég menne tönkre, a Sajtóalap azonban életben tarthatna néhány szerkesztőséget, amely azért veszteséges, mert értéket teremt.”