A rossz nyelvtudás dicsérete

„A szlovák és a magyar közeg sem képes reálisan meghatározni, mi számít elfogadható szlováknyelv-tudásnak. Míg a tájékozatlan, sokszor egyenesen rosszindulatú többségi közeg gyakran már az igen-tesséket is a hiányos szlováktudás jeleként értékeli, a magyarok gyakran belső gátakkal és félelmekkel küszködnek, szoronganak és félnek megszólalni az akcentusuk, vagy a rossz ragozás, valamint az ebből következő nyilvános megszégyenüléstől való félelem miatt. Mindenki átesik ezen az állapoton, a sorok szerzője először az egyetemi években érezte ezt a traumát, és majd’ minden hivatalos megszólalása előtt megküzd vele. Mások könnyebben túllépnek rajta, egyesek pedig soha nem is próbálkoznak – inkább megpróbálnak érvényesülni Magyarországon.

Valami alapjában véve siklott félre a szlovákiai társadalomban. Miközben senki nemlát kivetnivalót abban, hogy Angliában valaki hiányos, vagy gyakran egyáltalán nem létező angol nyelvtudással igyekszik érvényesülni, idehaza más az alapállás. A Szlovákiában szlovákul elv értelmében egy magyarnak meglehetősen kevés a tere a tévesztésre. A rossz beszéd luxusa és a helytelen nyelvhasználat joga azoknak jár, akiknek a szlovák az anyanyelvük. Esetleg védekezni tudnak azzal, hogy magyarul is legalább annyira rosszul beszélnek, mint a hivatalos nyelven, mert szlovák iskolába jártak.

Amíg a magyar iskolákon a százszázalékos szlováknyelvtudás megtanítását kérjük számon, eleve vesztes játszmába hajszoljuk bele az intézményeket – azzal együtt, hogy az oktatás minőségén minden tekintetben javítani kellene. Az alapvető paneleket el lehet és el is kellene sajátítani a tanulás útján, de a környezetet és az életszagú helyzeteket az iskolák nem tudják és nem is akarhatják pótolni. A nyelvtanulásról folyó közbeszéd nem csak a szakmai problémákról szól – inkább egy általános értékválságról tanúskodik.”