Kell nekünk halálbüntetés?

„A halálbüntetés – vagyis az életünkre törő ellenség fizikai megsemmisítése – valaha lehetett önvédelem. Ma, a 21. század elején, a nyugati civilizációban már olyan börtöneink vannak, ahová – jó esetben precíz, lelkiismeretes bűnvádi eljárás után – akár életfogytig bezárhatjuk azt, aki veszélyes a társadalom többi tagjára. Tehát nincs semmilyen indoka a kivégzésének, ha a hatóságok rendesen végzik a feladatukat.

Hogy miért érdemes lemondani a gyilkosság ilyen típusáról (is)? Azért, mert Isten azt parancsolta a zsidó népnek és rajtuk keresztül az egész emberiségnek: Ne ölj! Nem fűzött hozzá lábjegyzetet, hogy csak a saját családod, nemzetséged, néped tagjait ne öld meg – vagy hogy csak akkor ne ölj, ha... Tehát, ha fel akarunk nőni – az Új Szövetségen keresztül – az Isten által megkívánt felnőtt emberképhez, akkor törekednünk kell rá, hogy minden esetben elkerüljük az emberölést, még akkor is, ha valaki súlyosan vétkezik ellenünk.

»Gondolj bele, mit érezhet az az ember, akinek a gyerekét megöli valaki, és az elkövető csak életfogytiglant kap egy kényelmes börtönben...« – hangzik gyakran az ellenérv. Erről az a meglátásom, hogy jaj nekünk, ha a törvényeinket sérelmek és feldúlt lelkiállapotok alapján hozzuk! Aki megölve szeretné látni gyereke gyilkosát, annak érthető a lelkiállapota – de józanul mérlegelve ez nem más, mint közönséges vérbosszú, a »szemet-szemért, fogat-fogért« túlhaladott elve. Ne süllyedjünk vissza az ókorba! A kényszermunka viszont nincs ellenemre a börtönökben, sőt, hasznosnak találnám, miként a kötelező pszichológiai-erkölcstani-vallási foglalkozásokat is.

Ne feledjük: ha a halálbüntetés bevett gyakorlat, mi magunk is kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy halált szabhat ki ránk egy bíróság – még ha ez ma elképzelhetetlen is számunkra!”