A budapesti az már csak egy ilyen népség

„Budapest kétmillió lakosából, durván, négyezren (lehet, túlbecsülöm) érezték úgy, hogy az ápolók, a nővérek, a mentősök, a védőnők és az orvosok megérdemlik azt, hogy kiálljanak értük. 

Ennek kilencvenöt százaléka maga a szakma volt.

Ez, lássuk be, baromi szánalmas.

Kissé undorodom tőletek budapestiek.

A budapesti az az állatfaj kezd lenni, aki mindent jobban tud, és ebben a mindentudásban az is benne van, hogy nincsenek olyan problémák, amik másokat érintenek. 

A budapestit bántja, ha vasárnap nem vásárolhat, ha nincs internet-elérhetőség, ha késik a busz, ha fel van túrva a város. Ezek a problémák vérig sértik. 

Ha egy nővér havi száznyolcvan órányi felelősségért csak nettó százötezret kap, a marhára nem érdekli, mert a múltkor is sorba kellett állni az SZTK-ban, a vérvételen morogtak vele, a kórházban egy csöngetés után nem jött azonnal az ágytál… 

Az persze a budapestit nem érdekli, hogy jelenleg három nővér munkáját végzi egy. Az sem, hogy egy mentős kevesebbet keres, mint a szemétszállítók a kukás kocsin, és az sem izgatja fel, hogy a diplomás védőnők három éve nem kaptak bérfejlesztést.
Igaz, a budapesti azt is mítosznak érzi, hogy négyszázezer gyerek éhezik, és kétmillióan élnek a létminimum alatt.

A budapesti az már csak egy ilyen népség.”