Nem vagyok menekülős típus. Tudatosan vállalom a nehéz helyzeteket és ha kell, a konfliktusokat. Ezt tettem akkor, amikor Gyurcsány Ferenc távozott a pártból, és akkor is, amikor arra kértem néhány politikustársamat, hogy lépjen hátra. Vállaltam a 2014-es kampányt is. Pedig nem volt olyan elemzés, amely azt mutatta volna, hogy győzhetünk. Tudtam, mire számíthatok. Azt is tudtam, bukás esetén mi az elnökök sorsa az MSZP-ben. Tudtam, hogy ha ez lesz az eredmény, a fejemen ugrálnak majd azok, akiket megsértettem, és még akkor is ugrálnak rajtam, amikor már a földön fekszem.
Eddig nem hallottuk ilyen nyíltan beszélni arról, hogy biztos volt a 2014-es vereségben. Mikor tudatosult ez?
Ha hónapokon keresztül a másfélszerese a Fidesz támogatottsága annak, amit a baloldali összefogásnak mérnek, akkor nem túl reális győzelmet várni, viszont a vereség üzenetével nehéz lett volna kampányolni. Csak abban reménykedhettünk, hogy tömegével jönnek elő olyan szavazók, akiket nem látunk. Aztán jött végső csapásként a Simon-ügy. Az után már csak kínlódás volt a kampány.