Hősök, alkeszek, robotok, betegek − filmmustra a Titanic fesztiválról

 A Titanic rendszeres látogatójaként a trailereket és filmismertetőket böngészve ismét órákon át sakkoztunk, hogy mikor, melyik filmet nézzük meg. A Magyarországon egyedülálló filmfesztivált tényleg érdemes évről évre meglátogatni. A 22. Titanic Filmfesztiválon jártunk. Filmmustránk az ötvenes évekbeli Algériától a jövő robotjaiig, konteós sztoriktól a horror-vígjátékokig, széteső emberi sorsoktól a klasszikus drámákig,

88

A film egyes jelenetei olyannak hatnak, mint amilyennek az ember egy pszichedelikus LSD-tripet elképzel. A disszociatív zavarok hálás filmes témát jelentenek, ennek ellenére sem szülnek azonban minden esetben eltalált ábrázolást és legfőképp: nem helyettesítik a megfelelő sztorit. A 88 rengeteg időbeli ugrással és különös színekkel dolgozik, amely illik a főszereplő lány (Gwen) szétcsúszott, váltakozó identitásához. Széttört darabokból próbálja összerakni az elmúlt napok történéseit, miközben a legdurvább váltásokat produkálja a sérülékeny, félénk és totálisan dezorientált, valamint a gyilkos ösztönű, film noir karaktereket idéző infernális személyisége között. Utóbbi állapotában sokszor inkább idegesítő vagy undorító, mint félelmetes (pl, ahogy mindent kiönt, tönkretesz, kiborít, felzabál); az ember néha egyszerűen felpofozná. Más emberekkel szembekerülve viszont jól ábrázolja azt a gyilkos kiszámíthatatlanságot, ahogy reagál bizonyos helyzetekre. A végkifejlet felé haladva már sejthető, mi lesz a csavar, de ez nem rontja el a kedvünket, mert közben helyükre kerülnek bizonyos, a film során felvillantott szimbólumok és tárgyak. A filmes előzményekről persze eszünkbe juthat a Kill Bill, akár Az emlékmás is; de kétségtelenül van némi tarantinós hangulata is a 88-nak, amiben úgy hullanak a zsaruk, mint a legótvarabb Zs-kategóriájú alkotásokban, mégsem érezzük túlzásnak. A filmnek ráadásul van egy olyan zseniális része (Lemmy, a fegyverkereskedő amazon epizódja), ami olyan, mintha részeg dumaszínházasok és hírcsárdások legjobb gondolatait keverték volna bele a forgatókönyvbe. Megérte.

Távol az emberektől

Táj, hangulat, karakterek. Nagyjából ezek az erősségei ennek az 1954 Algériájában játszódó filmnek. A történet ígéretes, de nem elég kiforrott. Olyan inkább, mint egy vers, ami érzéseket közvetít nagy intenzitással, de nem a narratívában erős. A Camus novelláján alapuló, kietlen tájon játszódó film alapfelállása a következő: egy félreeső helyen lévő iskolában tanító egykori katona önként vállalt „száműzetésében” egy nem kívánt helyzetbe kerül. Neki kéne elkísérnie a gyilkossággal vádolt foglyot, Mohamedet egy kisvárosi rendőrőrsre. A szituáció hasonlósága és a két főszereplő folyamatosan változó egymáshoz fűződő viszonya kapcsán könnyen asszociálhatunk James Mangold Börtönvonat Yumába című kiváló filmjére. Az algériai történelmi tabló azonban alapvetően más ízt ad ennek a filmnek. A környezet olyan, amiben az ember csak elveszni tud, szinte mellékszereplő a geológiai formációk nyomasztó súlya alatt. Minden fél a két utazóra vadászik. Attól függően, kivel találkoznak, változik, melyikük védi épp a másikat, pedig néhány nappal korábban nem is ismerték egymást. A mai ember számára már az ötvenes évek tárgyi kultúrája is ijesztően szegényesnek hat, hát még egy olyan vidéken, ami már akkor is perifériának számított, hát még egy ezen belül is félreeső helyen. Ebben a miliőben hirtelen egy kétcsövű puska, egy kulacs, egy cipő vagy egy baráti jobb megléte vagy nem léte kíméletlen jelentőségűvé válik. A film legalább annyira szól az ember választásairól, jó és rossz döntésekről, mint a szükségszerűen rossz ellentétekről, vagy a francia katonák és az algériai gerillák fogcsikorgató harcáról. Volt-e más választása bizonyos szereplőknek, vagy az életük fordulópontjain a beragadt váltó kegyetlenül egy bizonyos irányba terelte őket? Viggo Mortensennek továbbra is jól áll a fáradt arcú, kissé kiégett utazó-harcos karaktere, és most nem is feltétlenül Aragorn szerepére gondolok, sokkal inkább az Alatriste kapitányra és Az út apafigurájára. Érdekes módon a Távol az emberektől és Az út zenéjét is a Nick Cave-Warrel Ellis páros jegyzi.

Ütős angyal

Lengyel film az alkoholizmusról: közép-európai énünk azt súgta, ez eleve nem lehet rossz. Hát ez csak részben jött be. VV (vadul vegetáló) Jerzy egy író, bár ebbéli jellegét leginkább olyan sehová nem vezető filozófiai eszmefuttatások hivatottak jelezni, amilyet a műszaki végzettségűek minden bölcsészről – teljesen tévesen – feltételeznek. Nem, nem vagyunk ilyenek. Az fájóan nem derül ki, hogy a saját hányásában fulladozó, önmagával tömegverekedést kezdeményező, igénytelen (valószínűleg büdös is), hazudozó Jerzy-nek milyen titkos szuperhősi tulajdonsága révén sikerül megmásznia a film szinte összes női szereplőjét, de szó szerint értve. Mi nem jöttünk rá, miből táplálkozik az az ellenállhatatlan sárm, ami miatt minden ilyen irányú próbálkozását siker koronázza, de cserébe lenyűgözően hitelesen ábrázolja a totálisan leépült alkoholisták öngyűlölő, reciklikáló, látomásszerű, a valóságot a konfabulációval helyettesítő, saját valóságot író, egyszerre végtelenül szánalmas, másfelől tényleg szánandó világát. Nem tudom, pontosan mi hiányzik a filmből ahhoz, hogy igazán szerethető és maradandó legyen, mert bizonyos elemeiben tényleg megigéző, bár nem katartikus. És azt hiszem, nem, nem az empátia hiánya a magyarázat. Az elvonón megjelenő karakterek meg félelmetesen valódiak. Igazából a legszórakoztatóbb része az Ütős angyalnak, hogy aki volt már valaha részeg, pontosan fel tudja idézni azokat a filmben is megjelenő bénaságokat, amiket az ember ilyen állapotában képes produkálni, ezekből évekkel később a barátokkal közös vicces sztorik lesznek. Na most a főszereplőnek (sajnos) csak ilyen van. És ettől nem vicces lesz a film, hanem szomorú.

Omar

Az Omar a palesztin-izraeli konfliktust dolgozza fel palesztin fiatalok szemszögén keresztül. A címadó főszereplő titkon legjobb barátja, Tarek húgába szerelmes, aki viszonozza érzéseit. Kapcsolatuk megmosolyogtatóan idillikus és plátói, ami a későbbi események fényében különösen keserűvé teszi a végkifejletet. Tarek karizmatikus és agresszív személyiség, aki kis csoportjuk vezéralakja és az együtt töltött idő alatt a fegyverhasználatra képzi barátait. Egy izraeliek elleni merényletre készülnek, ami aztán lavinát indít el az életükben. Ez a film két dologról szól. Az egyik a hűség. Ennek is több rétege van: a lojalitás, amely a főszereplő Omart a barátaihoz, főleg Tarekhez fűzi; a „palesztin ügyhöz”, az ellenálláshoz fűződő lojalitás; valamint párkapcsolati hűség, ami szerelméhez, Nadiához köti és ami aztán beszorított helyzetben a végzetes döntésekre sarkallja; és persze Nadia állítólagos hűtlensége, ami valójában Amjad aljassága. És itt jön a másik fogalom: a görgetegszerűség. Az események baljós fordulatai egymásból következnek és felgyorsulva vágtatunk a végzet felé. Az első, ami elindítja a láncolatot, amikor Omart megalázzák az izraeli katonák, amiről nem tudhatjuk, csak sejthetjük, hogy megadta a végső lökést Omar számára a későbbi, Tarikkal és a lúzer Amjaddal elkövetett izraeli őrposzt elleni merénylethez (lelőnek a távolból egy izraeli katonát). Ezt követően hamarosan lecsapnak rájuk a titkosrendőrök: Omarnak végül nem sikerül elmenekülnie, börtönbe kerül, és ott választás elé állítják: vagy informátor lesz, vagy hosszú időre börtönben marad. Omar éppen szerelme miatt választja azt, hogy elárulja annak testvérét, Tarikot. Szabadon engedése azonban hamarosan gyanút kelt a többiekben, így Nadiában is, aki addig boldog lelkesedéssel csüngött Omaron. Nadia eltávolodik az egyre gyanúsabb Omartól, akit – mint később kiderül – Amjad tudatosan sározott be, hogy megszerezze a lányt; majd azt hazudja Omarnak, hogy teherbe is ejtette, ezzel végleg elvágva egymástól a két szerelmest. Omar áttételesen éppen azzal hoz szerencsétlenséget a fejére, hogy Nadiát válaszotta minden más helyett. Végül legjobb barátja, Tarik megölése és az a gesztus, hogy a sértett Omar szinte előmozdítja, hogy Amjad és Nadia házasságot kössön, betetőzi a tragédiát, amit aztán az izraeli „tartótisztje” megölésével mártírummá emel. Az Omar egy szinte antik görög sorstragédia Ciszjordániába helyezve.

Hétköznapi vámpírok

Horror-vígjátékot nem könnyű készíteni. Valószínűleg ezért is döntöttek úgy az új-zélandi filmesek, hogy ál-dokumentumfilm lesz a Hétköznapi Vámpírokból. Telitalálat született. Tökéletes arányérzék, erőlködés nélküli poénok, hihetetlenül abszurd helyzetek. A sztori szerint a film néhány, évszázadok óta köztünk élő vámpír mindennapjait követi dokumentarista stílusban. Mivel a készítők vették a fáradtságot, hogy egyrészt nagyon jól elkülöníthető és felépített karaktereket alkossanak, másrészt, hogy a vámpírmitológia apró részleteit a mindennapi életre vetítve elképesztően szokatlan helyzetkomikumokat építsenek fel, ezért ez a film igazán önfeledten tud szórakozni saját magán. És mi is vele. Az embernek ilyenkor óhatatlanul eszébe jut az, hogy az igazi, „vérgőzös” komikum mennyire messze van attól, amit pl. az Irigy Hónaljmirigy éveken keresztüli egyeduralkodása jelentett a magyar médiában, amikor szőrös férfiak női ruhába bújva idétlenkedtek és énekeltek, és ez akart volna vicces lenni. Nem véletlenül kapta a Hétköznapi vámpírok az idei Titanic közönségdíját. Az emberbe hosszú időre beégnek egyes jelenetek, például amikor a vámpírok rácsodálkoznak az internet előnyeire vagy halhatatlan életükben a PC-n nézik ámulva először a napfelkeltét, ami rendes körülmények között a csúnya véget jelentené nekik; amikor a bulihelyre szigorúan csak akkor tudnak belépni, ha beinvitálják őket, ezért a kidobóknak könyörögnek; vagy amikor a gyanútlan kiszemelt áldozat  ̶   aki egy randin hiszi magát  ̶  lába alá gondosan újságpapírt teregetnek, hogy felfogja a hamarosan kiömlő rengeteg vért; amikor az újdonsült és részeg vámpír tudatlanságból hagyományos ételt is fogyaszt, aminek hatására szökőkútként okádja a vért egy sikátorban, vagy a Lugosi Béla vámpírfiguráit idéző Peter figurájának vicces húzásait látva, aki eleve kicsit kezelhetetlen és a többiek is tartanak tőle. Vériszamos, parádés. Több ilyet!

Dukhtar

Ez a film volt az összes eddigi titanicos filmélményem közül a legnagyobb csalódás volt − pedig hosszú évek óta rendszeres látogatója vagyok a filmfesztiválnak. Egyszerűen borzasztó. Sekélyes, ötlettelen; egy tartalom nélküli lufi, ami viszonylag hamar ki is pukkan és kiderül, hogy csak oxigénhiányos levegő volt benne, ami azonban szerencsére hamar eloszlik. Döbbenetes, hogy a rendezőnő, Afia Nathaniel egy ilyen remek alapanyagból (a film Pakisztánban játszódik, a téma pedig, hogy egy gyerekkorból épp hogy csak kilépő kislányt egy törzsek közötti vérbosszú lezárásának céljából az ellenséges törzs vezetőjéhez adnának feleségül, de a lányt az anya elmenekíti) mennyire nem tudott filmet készíteni. Az külön döbbenetes, hogy a rendezőnő a Columbia Egyetemen filmszakon adjunktusként taníthat, miközben neki magának is rengeteg tanulnivalója lenne még a filmkészítés rejtelmeiről. Aki képes ennyire rossz filmet készíteni egy ilyen jó alapanyagból, az reménytelen eset, úgyhogy mindenki jobban járt volna, ha Afia megmarad informatikusnak. Világos motiváció nélküli szereplők tűnnek fel és tesznek néha érthetetlen dolgokat. Ha optimista lennék, a rendezőnőnek csodás műveltséget tulajdonítva azt feltételezhetném, hogy André Gide után szabadon az action gratuit-et használja. De nem, a helyzet ennél rosszabb. A karakterrajzot nem helyettesítik a hosszas, jelentőségteljesnek szánt hallgatások, vagy a fák alulnézetből. Fájóan hiányzik az az ezerszínű érzelemvilág, amit a pastu kulturális meghatározottság és a női létbevetettség és kiszolgáltatottság egyértelműen implikálna. A narratíva nem áll össze történetté, a befejezés bollywoodi színvonaltalanságokat idéz. Ezt a filmet tényleg végignézte valaki a kiválasztásnál és ez alapján berakta a programba? Nehéz elhinni. Főleg, ha belegondol az ember, hogy hány kiváló alkotás nem férhetett már bele.

Fidelio – Alice utazása

Erre a filmre kifejezetten kíváncsi voltam (azóta kiderült: a fesztivál fődíját, a Hullámtörők-díjat is elvitte), de miután a meghirdetett időponthoz képest húsz perc késéssel kezdték beengedni az embereket, és volt más Titanicos film is a listámon amire oda kellett érnem, sajnos ki kellett hagyni. Reméljük, a Puskin moziban legközelebb sikerül megküzdeni azzal a kétségkívül embert próbáló feladattal, hogy az előző film utáni pódiumbeszélgetést időben befejezik…

Automata

Az előzetes alapján jobbra számítottam. Egyszerűen hiányzik belőle az igazi feszültség, pedig ehhez minden rekvizitum rendelkezésre áll: posztapokaliptikus világ, terhes feleség, öntudatra ébredő robotok, Melanie Griffith szétplasztikázott arca brutálközelről stb. Természetesen Asimov robotikatörvényei megjelennek, de a robotok az Én, a robotban szereplőkhöz képest elképesztően passzívak, mindig csak az emberek függvényei, pedig éppen az emberi gondolkodást meghaladó voltukat és az önállósodásukat lenne hivatott ábrázolni a film. Azt az elképzelést pedig, hogy az emberek egy kvázi kihaló fajként talán még alacsonyabb rendűek is, mint a robotok, néhány szegényes vonásokkal felskiccelt, félelmetesnek szánt (?), szerencsétlen, bár kétségkívül rosszarcú fazon révén kívánja ábrázolni. A radioaktív sivatagban történő vánszorgás és szenvelgés kifejezetten unalmasra sikerült, a befejezés pedig nem ad sem feloldást, sem igazi mély gondolatokat. Maximum közhelyeseket. Az egész ígéretesebbnek tűnt messziről, mint nagyító alatt. És nem, Antonio Banderas sem viszi el a hátán a filmet. Érdemesebb lett volna a másik sci-fit, az Ex Machinát megnézni.

Pengék testvérisége

Egy klasszikus wuxia műfajú kínai alkotás három császári bérgyilkosról, akik komoly bajba és az összeesküvések és árulások szövevényébe kerülnek, miután nem ölik meg kijelölt célpontjukat, az (ebben a korszakban nagy befolyású) eunuchok klikkjének fejét, mivel az megvesztegeti őket. A film a wire-fu használatát örvendetes módon egyáltalán nem tolja túl, amire egyébként az összhatást akár a nevetségességig fokozva hajlamos ez a műfaj. Emlékeztetőül: a wire-fu az, amikor a harci jelenetekben a látványosságot fokozandó az ugrások, esések, taszítások során drótkötél használatával mozgatják a színészeket, aminek köszönhetően 8 métereseket ugranak helyből, vagy 20 méterre rúgják el az ellenfelet; klasszikus példája az ismertebbek közül a Mátrix vagy a Tigris és Sárkány harci jelenetei. A három képzett bérgyilkos három eltérő karaktert jelenít meg, nagyon különböző, bár egydimenziós motivációkkal (egyikük egy prostituáltba szerelmes, akit a pénzzel ki akar váltani; másikuk tolvaj múltja miatt kell, hogy egy zsarolónak fizessen; a harmadik pedig mindenáron előre akar lépni a ranglétrán). A film egyúttal remek sinológiai kollázs is, hiszen Kína egyik történelmileg is jelentős időszakában játszódik, a Ming-dinasztia végén, amikor a mandzsuk már erősen fenyegetik a birodalmat északról (nem sokkal később átveszik az uralmat és megalapítják a Csing-dinasztiát). Az ázsiai filmekre olyannyira jellemző elemek közül a reménytelen szerelem, az önfeláldozás, az ellenségek közötti tisztelet mind megjelennek. A filmnek európai szemmel nézve kétségtelenül van egyfajta dumas-i három testőr-hangulata, mégis jellegzetesen nem-európai a szemléletmódja. Egyik legnagyobb erőssége pedig az operatőri munka.

’71

A film az északír-válság idején játszódik, 1971-ben. Amikor egy újonc brit katona, Hook a csapatával megérkezik a forrongó Belfastba, az első bevetésén olyan helyzetbe kerül, hogy elkeveredik társaitól, majdnem megölik, majd menekülni kényszerül az életéért ismeretlen terepen. Az alkotás egy klasszikus thriller, amely képi világában nagyon hatásosan hozza a hetvenes évek sárgás-barnás miliőjét, a zavargások kifejlődésének tömeglélektani ábrázolásában pedig – bár az csak egy rövid, de fontos szelete a filmnek – igazi mestermunka. Az alkotó szándékosan nem választ oldalt, sőt: mindkét oldalon előfordulnak kifejezetten mocskos lelkű és a lehetetlenségig emberséges karakterek, váltakozó ütemben. A főszereplő csak kapkodja a fejét és folyamatosan próbálja felmérni, kitől mit várhat: kést, hogy megölje, vagy tűt, hogy összevarrja a sebét. A film egyik legjobb jelenete, amikor az északír kissrác megkérdezi a zilált Hookot, hogy katolikus vagy protestáns, és az a legőszintébben válaszolja, hogy nem tudja, és ebben a válaszban minden benne van egy ilyen szituációban. Majd a saját környezetében (nagybátyja elrettentő híre okán) minidiktátorként grasszáló kisfiú felnőtt férfiakat csicskáztat, kizárólag, hogy megmutassa, ki az úr. Teljesen abszurd, ugyanakkor egy percig sem hiteltelen és nagyon emlékezetes. Miután kiderül, hogy Hook olyat láthatott az északír lojalistákkal bizniszelő beépített brit különleges osztag részéről, amit nem kellett volna, már az sem egyértelmű, kiben bízhat. Katolikus írek fogadják be és segítenek rajta, miközben a látszólag a megmentésén, valójában az eltüntetésén munkálkodó angol katonai terrorelhárítók titkos paktumokat kötnek a másik oldallal. Egy konkrét negatívumot tudnék említeni: az egyik üldözéses jelenetet kissé mesterkélté teszi, hogy ketten kergetik pisztollyal felfegyverkezve hősünket, aki a labirintusszerű sikátorokban rohan az írek elől, és miközben rengetegszer rálőnek egy olyan szituációban, ahol kitérni sem igen tud a lövések elől a szűk falak miatt, soha nem találják el. Csak ajánlani tudom a ’71-et.

Az orosz harkály

Kicsit gondban vagyok ezzel a filmmel. Egyrészt érdekes a téma (a csernobili katasztrófa okainak kutatása). A főszereplő, Fedor elképesztően fura, eszelős tekintetű megszállottja az igazság kiderítésének; és kétségkívül van néhány megállapítása a filmnek (pl. hogy a Szovjetunió öröksége mennyire velünk él még ma is), amelyek teljesen helytállóak. Kapunk ráadásul néhány képileg nagyon erős jelenetet, pl. amikor Fedor az egykori csernobili általános iskolában a gyerekek szánt, egyébként sugárfertőzés ellen teljesen hatástalan gázmaszkok végtelennek tűnő halmain taposva járja be az osztálytermet, vagy amikor a titkos orosz „fegyvernek” szánt, Csernobil melletti radarállomás (Sz-225 Duga) hatalmas antennamonstrumán kapaszkodik fel.  A végkövetkeztetés viszont, amit ez a díjnyertes dokumentumfilm a csernobili katasztrófa okaként megállapít, elsőre erősen konteónak tűnik.

Nehéz erről a filmről elfogultság nélkül írnom, mivel közelről és éveken keresztül tapasztalhattam meg, hogyan halad előre egy számunkra fontos ember Alzheimer-betegsége. Tartottam tőle, hogy amit kapok, az egy hollywoodi maszlag lesz, de szerencsére nem így történt. A mentális leépülés egyik legborzasztóbb vonása, hogy akit sújt, az nem ugyanaz az ember többé. Mindent megváltoztat: a viselkedését, a reakcióit, az érzelmeit, hogy mi lesz fontos neki. Sok szempontból gyermeki vonásokat vesz fel a személyisége, ami néha szívbemarkolóan megható tud lenni, máskor pedig őrjítően egysíkúvá és irracionálissá tudja tenni a viselkedését. Megéli a képességei fokozatos elvesztését (amikor még a folyamat elején tart, ezt is fel is fogja és kétségbeesik tőle); majd mindaz, ami őt emberként egyszeri és megismételhetetlen csodává teszi: elhalványul; minden kipereg a kezei közül, mint a homok. Elvesznek a kontúrok, a biztos pontok, a valóság egy látomásszerű homályzónává válik, amelyben vakító villanások a tiszta pillanatok. A Megmaradt Alice-nek mindezt hitelesen ábrázolja. Nehéz és talán igazságtalan is lenne rajta fogást keresni. Julianne Moore színészi játéka igazi nagy színészi teljesítmény. A „nem az arcjátékáról híres” Kristen Stewartnak remekül fekszik a kamaszos, útkereső lány szerepe, aki ott van anyja végjátékánál is. A főszereplő Alice-nek pedig a film közepe tájékán mondott beszéde az egyik legmegindítóbb momentuma a filmnek. Utolsó, átmeneti szakasza ugyanis annak a folyamatnak, amikor az eredetileg nyelvészprofesszor végzettségű Alice már erősen küzd ugyan az Alzheimer tüneteivel (a beszéd felolvasása is nehézséget okoz neki), de még képes a maga választékosságával szinte irodalmi szintre emelni, milyen belülről megélni ezt a betegséget. Nem sokkal ezután azonban az intelligens emberek egyik legfőbb fegyverét, az önreflexió képességét is elveszíti, és végleg elmerül a mentális leépülés mocsarában, ami a családtagjai számára iszonyatos lelki tehertétel. Az Alzheimer kapcsán sokat gondolkodtam arról, hogy az ember a mindennapjaiban mennyire nem veszi észre, hogy a memória, az önreflexió, a tájékozódás vagy az új tapasztalatok beépítésének képessége micsoda hatalmas jelentőségű az emberi fejlődés során. Ezek olyan evolúciós eredmények, amiknek hiányában elveszítjük azt, amik vagyunk, vagy inkább: amik lettünk. Minden emlék, minden fájdalmas ballépés, a kudarcok lenyomatai, vagy az új képességek, amiket életünk során elsajátítottunk, az összefüggések, amelyekre rájöttünk: mind építenek minket. Micsoda lehetőség (nem törvényszerűség, és van, akiknek ez nem is sikerül), hogy bölcsebb emberek legyünk, mint a tizenéves énünk. Közhelyes ugye? Akkor nem, ha kiderül, hogy ez elvehető. Van egy betegség, ami megsemmisíti mindezt.

Camp X-Ray

Ez az a film, ami témájánál (Guantanamo) fogva alkalmas lenne arra, hogy egyszerűen csak rúgjon egyet az amerikaiakon és felmentsen minden terroristát. Szerencsére ennél jóval mélyebb ez a film. Olyan elemekből építkezik, amelyek önmagukban is képesek lennének (és szoktak is) meghatározó témát adni egy-egy alkotásnak: így például, hogy milyen nőként az ultramacsó katonaságnál közlegénynek lenni, hány amerikai kisvárosi fiatalnak és miért jelent szinte egyedüli kitörési lehetőséget a hadsereg, milyen, amikor az öntudat intelligenciával is párosul egy igazságtalanul (?) fogva tartottnál, fura hóbortokat és eszelős reakciókat szülve az emberben, aki elveszni látszik az időben. A szokatlan húzások szintén sokat adnak ehhez a filmhez: a foglyok is képesek megszívatni (és önnön szórakoztatásukra gyakran élnek is a lehetőséggel) az őröket, nem is akárhogy. De az is igen jellegzetes epizódja a filmnek, amikor a muszlim fogoly magyarázza el az amerikai katonanőnek, hogy az Azkabani fogoly nem egy arab regény, hanem egy Harry Potter-kötet címe. Egyáltalán: Cole közlegény és Ali sajátos kapcsolatának ábrázolása, ami köré az egész film épül, igen finoman csiszoltra sikerült. Kristen Stewart lassan védjegyévé váló, zárt szájjal előadott angolját néha nehéz érteni. Vagy hasbeszélőnek készült gyerekkorában, vagy tényleg azt mondta az ügynöke, hogy tojjon magasról arra, mit mondanak mások, ez lesz az ő megkülönböztető jegye. Mindenesetre a filmben valóban kapóra jött a karakteréhez, mert jól kifejezi a flegmaságnak álcázott megszeppenést és szorongást. Nem csak emiatt, de tökéletes választás a szerepre.

Még ízlelgetem az érzést, de lehet, hogy a sokat szidott Kristen Stewart mégis egy jó színésznő? Azt hiszem, igen.