„Milyen formában tudják felhasználni az adományt? Milyen formában sikerül eljuttatni a rászorulóknak? Kik tudják átadni?
Örülünk, ha valaki erre rákérdez. Legjobban, sőt, talán egyedül a pénzbeli adományt tudjuk javasolni, minden más eljuttatása sokkal bonyolultabb és nagyon nehéz helyzeteket eredményez. Talán el sem tudják képzelni, mekkora nehézséget tud jelenteni egy segélyszállítmány behozatala és levámolása az itteni bürokrácia mellett. Gyakorlatilag lehetetlenné teszik, különösen az élelmiszerek behozatalát. (...)
Hol tudnak osztani, hogyan képzeljük el a helyzetet?
Mintha egyszer csak mindenkitől elvették volna az addig is nagyon nehezen beosztott fizetésének legalább a felét. Az osztás pedig helyenként a papjainkon keresztül, de még inkább a működő karitatív csoportokon keresztül történik, most dolgozunk a rendszer megerősítésén és azon, hogy mindenhol át tudják venni ezt a munkát az amúgy nagyon leterhelt papjainktól, akiknek nem ez az elsődleges feladatuk.
Tudna néhány személyes mondatot írni, hogyan éli meg a jelent? Mit lát, ha megáll egy néhány percre és körbetekint?
Sok a reményt vesztett ember. Eddig azt mondogatták: »majd csak lesz valahogy, megsegít a jó Isten« – és bár a hitüket most sem veszítették el az emberek, a kilátástalanság most már nagyon is kézzelfogható. Nagyon sokan mentek el, és talán még többen gondolkodnak rajta. Őket szeretnénk itthon tartani, persze korlátozottak az eszközeink. Nem tudom elítélni azt, aki elmegy…
Látnak-e valamit, ami reményt ad az aktuális helyzetben ott helyben?
Az Úristen sohasem hagy el minket, és legfőképpen nem az ő kicsinyeit, a szegényeket. Ez a legfőbb reményünk. A gyakorlatban Isten embereket használ a gondoskodásra, és a magyarországi hívek készséges eszköznek bizonyultak a gondviselés kezében. Éppen a magyarországi támogatás jelenti sokaknak a reményt. Lelki értelemben is sokat segít az, hogy a hívek azt érzékelik, hogy mások nem közömbösek a nehézségeik iránt, nincsenek egészen magukra hagyva. Ez kézzelfogható bizonyíték, hogy Isten nem hagyta el őket, és hogy fontosak vagyunk az anyaországnak.
Én személyesen nagyon reménykedem abban is, hogy előbb-utóbb meghallgatást nyer a sok imádság és eljutunk a teljes békéhez, és elkezdődhet az építés időszaka. Ha megszűnik a háborús fenyegetettség, akkor elindulhat valami. De az biztos, hogy hosszú távú ínségre kell számítanunk még akkor is, ha nem újulnak ki a harcok.
Fontosnak tartjuk mindezek mellett, hogy ne csak fizikai, hanem valamilyen lelki támogatást is tudjunk adni az embereknek. Az evangelizáció, az örömhír hirdetése minden helyzetben aktuális, de ilyenkor égető szükség van rá. »Mert úgy kell a jó szó, mint egy falat kenyér.« Hiszen éppen ez élesztheti fel újra a reményt, ami most annyira hiányzik.”