„A magyar vidék kapcsán két dolgot toposszerűen szoktak emlegetni. Az egyik »az utolsó óra«, amikor már ugye »üvölteni« vagy »sokkolni« kell. Az ön művei azonban, hiába beszélünk lövésről vagy kődobálásról, nem sokkolnak. Erőteljesebben van bennük jelen az irónia és az együttérzés.
Széplaky Gerda művészettörténész, aki a kiállítás katalógusának a szövegét írta, nevezte melankolikus szépségnek a képeim hangulatát, amelyekben egyre erősebben jelenik meg a vizuális költőiség. Egyre kevesebb szocioelemmel dolgozom, a kiállított képek inkább mélyebbek, filozofikusabbak, mint korábban. Törekszem arra, hogy azokat az élményeket jelenítsem meg a vásznon, amelyeket én ezen a tájon járva, élve szedtem föl.
A kiállítás címe Kibillent táj. Mikor billent ki a táj?
Mezőszemerén él egy idős asszony, Szerén néni. A kiszámíthatatlan időjárásról beszélgettünk, és akkor mondta, hogy megbolondult a világ, már a Föld is forog összevissza. Zseniálisan találó megjegyzés. Valóban kibillent a táj, a vidék a saját életéből. Korábban, a Mélyszántás című kiállításom címének is volt egy olyan olvasata, hogy felszínre kerül valami olyasmi a szántás során, amit egyébként nem szoktak észrevenni az emberek.
A másik ilyen kötelező elem a nosztalgia, a letűnt korok megidézése, vagy a panaszkodás a hagyományok eltűnése miatt. Önnél azonban mintha erősebb lenne a jelen »dokumentálása«, mint a múltidézés.
Akik nem ismerik a magyar vidéket, azok hiszik, hogy falun más se történik, mint rétessütés vagy asszonykórus-próba. Nincs baj ezzel a romantikus vonzódással, csak nincs alapja. Megkövesedett és mozdulatlan maradt sok minden, ez igaz, de az a paraszti világ, amelyet sokan idealizálnak, már a szocializmusban eltűnt. A várva várt rendszerváltás pedig a háború előtti világot hozta vissza, a nagybirtokkal. Ráadásul ma már a »zsellérek« egyáltalán nem biztos, hogy napszámba szegődhetnek, mert gépesítve van már minden.”