Kapitalizmus magyar módra: innen merre van előre?

József Attila nagy vitatkozó volt. Egyszer arról vitázott valakivel, hogy a tenger kék-e vagy zöld. A felek harcosan védték álláspontjukat, míg végül a másik feladta: igazad van Attila, zöld. Mire József Attila: de nem olyan zöld, amilyennek te gondolod!

April Foley, az USA volt budapesti nagykövete szerint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök arra kérdésre, hogy mit gondol az átláthatóságról, a következőt válaszolta: „Nem gondolom, hogy Magyarország megérett az átláthatóságra. Nem gondolom, hogy Magyarország megérett a piaci versenyre.”

Foley, aki a közelmúltban egy amerikai nyugdíjasklubban idézte fel magyarországi emlékeit, úgy látja, hogy „az egyik oldalon áll a versenyen alapuló nyugati intézményrendszer, ahol a legversenyképesebb cégek jutnak üzlethez, a másikon pedig a haveri kapitalizmus, ahol kenőpénz és magas beosztású jóakarók kellenek a sikerhez”. Foley szerint az, amit a miniszterelnök mondott, tényszerű, és időbe kerül Magyarországnak és gazdaságának, hogy teljesen kifejlődjön egy nyugati típusú rendszerré.

A fenti szavakból jól kiolvasható, hogy April Foley, aki hír szerint rokonszenvezett a magyarokkal, és hivatali ideje alatt a Fidesszel különösen, közel három éves budapesti tartózkodása alatt sem értette meg azt a konfliktust, ami a nyugat és a szovjet tömbből kiszabadult országok között negyed évszázada feszül. Mentségére szolgáljon, hogy odaát szinte senki sem érti. Ha egyetértenek velünk, hogy „zöld”, akkor fel kell kiáltanunk: de nem úgy, ahogy ti gondoljátok.

Gyurcsány Ferencnek (aki ugyan tagadja, hogy ilyet valaha mondott volna) tudniillik igaza van. Még ha nem is úgy, ahogy ő gondolja.

Idézzük újra April Foley szavait: „az egyik oldalon áll a versenyen alapuló nyugati intézményrendszer, ahol a legversenyképesebb cégek jutnak üzlethez, a másikon pedig a haveri kapitalizmus, ahol kenőpénz és magas beosztású jóakarók kellenek a sikerhez”. Majdnem így áll a dolog, és mégis egészen másként.

Valójában úgy áll, hogy az egyik oldalon állnak azok az intézmények, vállalatok, pénzintézetek, üzletemberek és politikusok, akik évszázadok alatt szocializálódtak a versenyhez, akiknek rendelkezésére áll a tudás és a tőke (ez a nyugat); a másik oldalon pedig azok az országok, vállalatok, politikusok és üzletemberek, akiknek mindebből alig jutott. Mintha egy atlétaválogatott kelne versenyre egy nyugdíjasklub tagjaival.

A nyugat szélsőségesen nagy versenyelőnnyel szállt be abba a versenybe, amely a szovjet típusú szocializmus összeomlása után – nem kis részben a nyugat szorgalmazására – megnyílt a volt szocialista országok javaiért és az ott megtermelt értéktöbbletért. Az eredmény a startpisztoly eldördülésének pillanatában borítékolható volt: az atléták legyőzték a nyugdíjasokat, a nyugat gazdasági értelemben birtokba vette a keletet.

Oroszország más eset: ott a kapitalista szabadverseny ürügye alatt, némi nyugati piaci támogatással helyi gazemberek kezdték el fosztogatni az országot, és ez tartott egészen addig, amíg ki nem épült az új autokrácia rendszere, amely immár képes volt megvédeni a gyengéket az erősektől. Ennek persze ára van – de ez egy másik történet.

Magyarország a rendszerváltás után szélesre tárta kapuit a nyugati tőke előtt, és az évszázados versenyelőnye birtokában létre is hozta azokat a piaci (pénzpiaci) mechanizmusokat, amelyek segítségével elszívhatja a folyamatosan megtermelődő magyar értéktöbblet nagyobbik felét. Amennyire módjában áll, ezt teszi ma is.

Ezzel szemben a magyar állam egyet tehet: durván, a liberális piacgazdaság írott és íratlan szabályait megsértve beavatkozik. A nyugdíjasklub versenyén megtiltja a fiatal atléták indulását, vagy arra kötelezi őket, hogy harminc kilós ólommellényt hordjanak. És megkeresi azokat a hazai versenyzőket, akik ilyen körülmények között nyerni képesek. Magyarán: erőnek erejével megteremti a nemzeti burzsoáziát.

Amerikából nézve ez persze haveri kapitalizmus. Személyre szabott pályázatok, megfaggyúzott támogatások, lezsírozott versenyek. Csakhogy másképp nem megy. Másképp soha nem lesz gazdaságilag erős Magyarország. Másképp az örökkévalóságig fennmarad az a rendszer, amely a munkával megtermelt értéktöbbletet a szegény országokból a gazdag országokba áramoltatja.

Viszont ennek is ára van. Az irányított versenybe egyre több gátlástalan gazember száll be. Az étvágy hatalmasan megnő, egy trafik nem elég, tizenkettő kell, egy útépítés nem elég, egész sztráda kell, egy budai villa nem elég, egész palota kell.

És ha már irányított verseny, miért ne oldjuk meg „okosba”, te is jól jársz, én is jól járok – csak éppen az ország jár rosszul. A gazdasági élet szereplői az irányított verseny fedezéke mögött széles mosollyal, boldogan masíroznak a lezüllés szakadéka felé, és két kézzel húzzák maguk után a politikát.

Itt tartunk most. A korrekt, szabad verseny az erősek játszótere, Magyarország kizsákmányolásának eszköze. Az irányított verseny megvédi az országot attól, hogy értéktöbblete nagy részét nyugati nagyvállalatok és pénzintézetek elvonják, viszont a korrupció melegágya. Innen merre van előre?

Nagyjából ez az a kérdés, amire a következő három évben Magyarország gondolkodó embereinek választ kell találniuk.