Meg kell tanítani a demokráciát – Civil Világ IV.

 

A népfőiskolák dániai születésüket annak köszönhették a XIX. században, hogy voltak, akik a német befolyástól meg kívántak szabadulni, az önkormányzatiságukat igyekeztek erősíteni és felismerték, hogy ehhez képezniük kell magukat. A magyar népfőiskoláknál azt ismerték fel nagyjaink, hogy a vidéki lakosságot képezni kell.

 

Magyary Zoltán például a népfőiskolákban látta a helyi közigazgatás fejlesztéséhez a legalkalmasabb eszközt, mivel aki kiokosodott, sokkal szakszerűbb munkaerővé tudott válni és hatékonyabbá tudta tenni az államot. Az állam szolgálata a nemzet szolgálata volt, és ehhez képzett közhivatalnokok kellettek, akik műveltségükben jól tudták képviselni az állam tekintélyét. (Tatán az ottani népfőiskola idei 75. évfordulóján épp róla emlékeztek meg.)

 

Már a dán és magyar verzióban is érzékelhetjük a szokásos különbséget, az alulról megjelenő igényt, illetve felülről szervezést, de még nehezebb megmondani, hogy ma mi a küldetése egy népfőiskolának és hogy találhatja meg a helyét. (Elnézést, hogy a történetből kihagyjuk most a kommunista nehéz időszakot és rombolást.)

 

Ki akar itt művelt polgár lenni csak azért, hogy helyi közösségét, s pláne az országát szolgálja? Ha műveltségre is vágyik valaki – márpedig a középosztályban ez az érték azért megvan -, annak célja sokkal inkább az egyéni boldogulás, semmint bármiféle szolgálat. Ha igen jól sikerül a polgárosodás nem csupán a vidéket, de az országot is elhagyja az illető.

 

Ez a nagyon kemény szociológiai tény, az individualitás versus közösség-centrikusság alapvetően belesodorja a hajdan innovatív népfőiskolákat (bentlakás, közösen kialakítandó ismeretkeresés, rövid idejű gyors tudásátadás, közösségfejlesztés), hogy új utakat keressenek. A Magyar Népfőiskolai Társaságnál egy ilyen megfejelésnek tűnik a civil ellenállás támogatása. Legalábbis a kishantosi történetben mindenképp, mert nyilván egy számítógépes felnőttképzési tanfolyam politikailag semleges. A Kishantos kapcsán szervezett népfőiskolai rendezvény két dologból lett kikeverve. Egy hagyományos ízből, melyben okosodni kívántak a jelen lévők a biokertészet nyugati technológiájáról és értékesítési mechanizmusairól, jövőjéről.

 

Ugyanakkor egy másik vonás is ott van, az aktív civil kontroll. Már a témaválasztás sem lehetett véletlen. Kulturális szervezet ez? Vagy épp ők is politikai civilek? S ha az utóbbi, akkor mi van? Más népfőiskolák szintén erősen ideologisztikusak, mert például felekezetekhez, egyházakhoz kötődnek, hogy a lakiteleki politikai kötődéséről már ne is beszéljünk. Szerepkeresésük Magyarországon már-már reménytelennek látszik, noha nemigen tesszük fel a kérdést, hogy azok a remek célok, melyeket szolgálni szeretnének (vitakultúra, önművelés, demokrácia stb.) miért nem teszik őket népszerűbbé. 

 

Az eredeti szabad szellemet biztosító és a felnőttoktatás tudáskészletét használó eszköztár már mintha nem volna elegendő. A közös beszélgetések, ismeretterjesztő előadások és tanítások, sokszor csak konferenciák ma már az erősen mediatizált világban kevésnek tűnnek. Az emberek nem mozdulnak ki otthonról csak úgy a tanulás kedvéért, minden papír megszerzésének lehetősége nélkül. Nem kívánnak általánosan művelt állampolgárrá válni, minden perchez konkrét hasznot vagy élményt követelünk. Talán ha még tovább fejlesztenék a felnőttoktatás módszereit, konkrét célmegjelöléssel tréningszerű vagy konfliktuskezelő mediációs oktatásig, nem tudom. 

 

Nincs ilyen módszertani tanácstalansága a drámapedagógiának, a színház közösségi útkeresésének, melynek épp az az erőssége, hogy tudja, miképp szólíthatja meg a fiatalokat, sőt akár a felnőtteket is. Bármilyen konfliktus (szociodramatikus helyzet) megírható színházi szituációként, és aztán a konfliktus értelmezésébe bevonhatók a jelenlévők. Tehát a színház, a drámajátszás itt elsősorban egy aktív eszköz a közösségi megoldáskereséshez, esetenként a cselekvésre történő felkészítéshez is. S bár mindkét szerveződés demokráciára, fejlett közösség-centrikusságra kíván nevelni, előbbi nem tudja elmondani, hogy mihez ért pontosan, vagy hogy mi az a módszer, amit technikailag magas szaktudást követel. 

 

Diffúz a témaválasztása az értelmiségi sokszínűsége, a tanítási módszerei miatt. Sokszor direktben szeretne hatni a politikára, a politikai nevelésre, de egyre nehezebben éri el célcsoportját. Hogy a skandinávoknál ez miért megy még mindig jobban, miközben ugyanazok a modernizációs kihívások, nem könnyű megmondani; bár azt tudjuk, hogy ott sokkal több időt töltenek az emberek szabadidejükben együtt, és kevesebbet a számítógépek előtt, valamint hogy több a cselekedni kívánó, és hogy több pénz mozog a rendszerben. Szóval talán ez mégse olyan nagy rejtély. 

 

A KÁVA nem akar aktuális kérdésekbe belefolyni, ugyanolyan elvszerű mint az előző, viszont fikciós műfajban működik: kidolgozott módszereivel profi szerzőket, színészeket, dramaturgokat igényel. Mindkettő pedagógia, de a drámapedagógiai tudás egészen speciális, míg a népfőiskola igazi ereje egy-egy meghívott vendég tekintélyében, kisugárzásában keresendő. Ez utóbbi pedig sokszor pótlásra kerül a médiumokon keresztül, míg a drámapedagógia hatása médiumon keresztül csekély volna, de bevonva a látogatókat élményszerű a hatás.

 

Igen elkényeztetetté és hedonistává vált a mai világ. Élményekre vadászik mindenki. Vesz egy számítógépes játékot, hogy a II. világháború vagy a Star Wars virtuális élményeit szerezze meg. Ezzel azonban képes versengeni egy professzionális civil szervezet, míg egy népfőiskola már nem nagyon. Az olyan diffúz szerveződések, mint a CÖF, a Milla, vagy a hagyományokra építő népfőiskolák belebonyolódhatnak a hatalmi érdekérvényesítés útvesztőibe.