Avantgárd kísérleti filmmel ünnepelt a Nemzeti Hírcsatorna

„Ezzel a hekkeléssel a csatornán egy olyan marginális antiesztétika jelent meg, ami korábban elképzelhetetlen volt a tömegmédiában.

A dadaizmus szelleme szökött be a polgárok vasárnap délutáni sziesztájába, amivel Marcel Duchamp legvadabb, legfelforgatóbb kéjes fantáziája vált valóra.

Duchamp 1913-ban azzal változtatta meg a művészetről való gondolkodást, hogy egy piszoárt saját műalkotásként állított ki: ezzel rámutatott arra, hogy az intézményi keret épp olyan meghatározó egy mű befogadásakor, mint maga a műtárgy. (…)

Az etűd keretes szerkezetű. A film elején és végén megjelenő, a nézőkhöz beszélő hős próbálja az általa irányított képeket, sőt magát a nézők által nézett, önmagát is reprezentáló mozgóképet összetartani. Teljesen sikertelenül.

Ez a többszintű probléma egy egészen egyszerű formában, osztott képernyőn jelenik meg. Ez a kibeszélő, önreflektjv gesztus nem példa nélküli a filmtörténetben: a nézett filmmel szembesülő (szembesített) hős jól ismert a posztmodern filmkultúrában, az Adaptációtól kezdve a Felforgatókönyvig sorolhatnánk a példákat. De az, hogy ez az önmagának tükröt tartó, önmaga mediális sérülékenységét tematizáló film vegytiszta kísérleti formában öltsön testet a televízióban, az nagyon ritka. (…)

Végső soron egy lírai búcsúszimfóniával van dolgunk.

Elbúcsúzunk a jelentéstől, elbúcsúzunk az értelemtől.

A dadaizmus mindent felforgató forradalma veszi át a hatalmat a képen. Ez a pesszimista világmagyarázat szoros rokonságban áll Jean-Luc Godard legutóbbi, Búcsú a nyelvtől című filmjével. Godard a hang és a kép harmóniáját kizökkentő, rá jellemző módon durván elidegenítő szétroncsolással teszi szinte befogadhatatlanná filmjét.

Ám ami Godardnak nem jött össze, az sikerült az ismeretlen avantgárd művésznek: kritikus művét a tömegmédia szövetébe ültette, több tízezer nézőhöz juttatva el a kísérleti filmművészetet.”