„Köztudott, ma már a robotpilótának vannak olyan funkciói, amikor önállóan cselekszik. Ilyen például a levegőben az ütközés elkerülés vagy a nulla látásnál való leszállás, ha ehhez vannak földi eszközök a repülőtéren. Ütközés elkerülésnél nincs idő az emberi reakcióra, ezért a pilóták a szimulátorban azt gyakorolják, hogy ne nyúljanak semmihez, mert az egyik robot lefelé, a másik felfelé téríti ki a gépet. Szerintem normális életösztön lenne a pilóta részéről a kormányzásba való belenyúlás, belekapás. Filmeztem ilyen szimulátor gyakorlatot.
A lényeg, hogy ma már képes az okos robotpilóta értékelni egy helyzetet. Feltéve, hogy a gépen minden jól működött, ha a másodpilóta a földnek ütközésre programozta, cserélte – volna – a beállított útvonalat, akkor a robotpilóta már a földközelség jelző vijjogása előtt jóval talán kivehette volna a zuhanásból a gépet, akkor is, ha a bent levő pilóta mást akart volna. Erre a technikai lehetőség adott, mint a légi ütközés elkerülésnél.
Talán elérkezett annak az időpontja, hogy a pilóta és a robotpilóta kapcsolatában minden irányban, még egyszer kihangsúlyozva a minden irányt, a szoftver ismerje fel és akadályozza, változtassa meg a gép repülésére veszélyes pilóta parancsokat. Legyen az szándékos, vagy véletlen, vagy akár a helyzetből adódóan hiányozzon.
Az ember és a gép kapcsolatában az ilyen paradigma váltás az élet sok területén zajlik már, elég, ha az autók kapcsán a nagy gyárak által 2020 magasságára kitűzött robotautók tömeges megjelenésére utalok.”