Március idusa és ami utána jött

„1989-ben a világpolitikai változások, a Szovjetunió gazdasági-politikai hanyatlása és a nyugati szövetségi rendszer hatékony politikája miatt bekövetkezett légüres térben, nyugati segítséggel és tervezéssel, megszülethetett egy új magyar demokrácia lehetősége. Egy független, önmagát meghatározó állam, felelős kormány, sajtószabadság, satöbbi.

Bár alapvetően a hidegháborús vetélkedéstől és a globális folyamatoktól kaptuk az esélyt, magunk csináltuk is: volt ellenzék, volt gondolat és volt szív.

De rossz anyag vagyunk? Vagy csak rosszul csináltuk és az új gazdasági és politikai folyamatok, karöltve szerencsétlen építkezésünk rombadőlő eredményeivel most ismét elvették tőlünk az önmeghatározást.

Nem találtuk ki Magyarországot, ahogy Hankiss akarta, és ahogy a reformkori nemzedék megtette. Ehelyett menekültünk az újabb jó atyákhoz, akik szerencsére már csak a sajtószabadságot veszik el tőlünk. (Meg a pénzünket, meg a gondolatot…, de nem lőnek agyon.) És ha rajtunk múlna, talán még erősebb atyuskákat keresnénk.

Csak hogy ne kelljen kitalálni önmagunkat. Nézzünk szembe a vértanúk árnyával, és sürgősen vegyünk valami munkaeszközt a kezünkbe.

Mert különben március 15. öröksége a rogán antali huszárruhás bohócgiccs és a jóval valósabb borzalom világát hozza magával: a nyomorgó fellah-nép vergődését, a fasizálódó, szellemi rongyember Magyarországot. Az örök ugart, az örök vergődést Kelet és Nyugat délibábjai között. És két teljesen üres »fehér és vörös« örök harcát. Nem nehéz elképzelnünk, hogy a csőcselékké süllyedő nép milyen új atyákat, pápákat és különítményes »rendteremtő« bácsikat fog magának találni...

Akkor aztán tényleg kár volt március 15-én ekkora rebelliót csinálni, Petőfi pajtás.”