Évértékelő, második félidő

„Csak nem elégedett az élvonallal?

Mostanra mindenki láthatja, hogy – ha nem is olyan mértékben, mint szeretnénk, és ami méltó lenne a magyar futball múltjához – a magyar első osztály, ha tyúklépésekben is, de araszolgat előre. Az NB I.-et szokás kutyázni, tegyék. De jobb lenne, ha inkább érte tennének, és itt köszönet az MLSZ-nek és azoknak, akik nem másokon kérik számon a saját elmaradt tetteiket. Miránk, a Puskás Akadémiára lehet számítani a magyar labdarúgás megújításában.

Az üres stadionok miatt is bizakodó? A Puskás Akadémia FC meccsein a megnyitót követően nem volt teltház.

Nem tekinthetjük a munkánk fokmérőjének, hogy hány nézőnk van. Mi mindenkinek örülünk, aki eljön, aki kíváncsi a mérkőzéseinkre, de nekünk nem szurkolóhadunk van, hanem akadémiánk. Egy nevelőegyesület pedig másként épül fel, mint egy komoly, nagy hagyományokkal rendelkező, élvonalbeli klub. Ott a legfőbb mérce a nézőszám. Egy akadémia esetében ez másodlagos, miközben persze senki sem szeret üres lelátók előtt játszani. Itt növendékek vannak, és a munkát az minősíti, hogy hogyan neveltük a gyermekeinket, akadémistáinkat, hány válogatottat és NB I.-est adtunk.

Persze különleges a stadionunk, jó hangulata van egy-egy meccsnek, ami köszönhető az Európában is egyedülálló építészeti megoldásoknak, fantasztikus névadónk van, aki a magyar futball jövőjét is szimbolizálja, és akihez a munkánkkal méltónak kell lennünk. Így nyugodtan mondhatom, ha valaki a magyar futball jövőjét akarja látni, akkor jöjjön ki a meccseinkre. Egy barátságos, nyitott, befogadó akadémia vagyunk, ahol mindenkit szívesen látunk, és ha kell, tíz ember előtt is becsülettel játszunk, ha kell, kiköpjük a tüdőnket is.

Talán nem is a szakmai szempontok miatt maradnak el sokan a meccseinkről – nem gondolja?

Az akadémiát időnként érő méltatlan támadások mögött valójában az én személyem áll, valójában engem támadnak. Vannak, akik nem tudják leválasztani a politikát a sportról. A méltatlan támadásokat pedig játékosként elviselni sokszor igen nehéz, ezért minden tiszteletem az itt futballozóké. De aki fél, az ne menjen az erdőbe, mondják. A magam részéről azt szorgalmazom, hogy minden felelős pozíciót betöltő ember, ha van ideje és ereje, vállaljon szerepet a magyar futballban képességei és lehetőségei szerint.

Ezért is vagyok elkötelezett támogatója Csányi elnök úrnak, aki a súlytalansággal küzdő magyar labdarúgásnak a saját személyes tekintélyét és súlyát adta kölcsön azért, hogy komolyan lehessen venni a Magyar Labdarúgó-szövetséget, amíg ismét ki nem jutunk a nemzetközi porondra klub- és válogatott szinten. Én pedig szeretnék az a miniszterelnök lenni Európában, aki a legtöbbet tette a hazája labdarúgásáért. De még nem vagyok az. Donald Tusk még előttem jár. Tusk úrnak, korábbi lengyel kollégámnak, aki most az Európai Tanács elnöke, előnye van, hiszen grundprogramot vitt véghez, ezer lakótelepi kispályát építtetett, nem is szólva az EB-ről és a hozzá kapcsolódó stadionépítésekről.

De hát egy szezonvégi hajrá sokat segíthet még rajtam… Szóval ezt a kérdést, »mit tehetek én?« kellene föltenniük a milliárdosoknak, a bankároknak, az üzletembereknek is. Mindenkinek, még az edzőknek és az újságíróknak is. Mindenki rengeteg okosat mond a magyar futballról, leginkább persze arról, hogy a másiknak mit kellene csinálnia.

Holott inkább az a kérdés, hogy személy szerint ki és mit tud többet és jobbat tenni a magyar futballért. Most egyébként a munkám után még megmaradó energiáimat Budapest labdarúgására fordítom. Nyilvánvalónak látszik, hogy Budapest nélkül nincs, nem is lesz sikeres magyar labdarúgás. A Fradi-város még csak félig kész, a Vasassal most tárgyalok az új létesítményeikről, és az sem tántorít el, hogy minden Vasas elleni meccsünkön ordenáré módon elküldenek valami melegebb éghajlatra. A Honvéd ügye célegyenesben, az Újpest új utánpótlásközpontja papíron már megvan, és Deutsch Tamásnak is nagy ívű tervei vannak az MTK-val. Csepelt is fel kellene támasztani, szóval meló, az van.”