Szigetvári kockázatos útja

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője.

Egy adott politikai rendszer stabilitásához hozzátartozik, hogy annak játékszabályait, jogrendszerét az adott politikai erők – ha nem is mindig örömmel – elfogadják, vagy legalábbis tudomásul veszik. Tudomásul veszik azt is, hogy a nekik nem tetsző szabályokat csak az adott közjogi-eljárási szabályok betartásával lehet megtenni. Belátva azt, hogy ez a keret sokszor fáradtságos, a siker kétesélyességével kecsegtető folyamat, egy nagy előnnyel mégis bír: mindenki tudhatja, hogy függetlenül attól, éppen ki van hatalmon, hogy a saját és az országa életét milyen szabályok alakítják és azzal is tisztában van, hogy ezeket a szabályokat a politikai erők elfogadják.

Magyarország 1989-90-es átalakulása, rendszerváltozása – amelyre a demokratikus ellenzék mai napig is büszkén tekint, még ha nem is fenntartások nélkül – szintén „jogias” formában ment végbe: a kerekasztal-tárgyalások nyomán is bekövetkezett változások jogi formát öltöttek: kvázi új alkotmánnyal, kétharmados törvényekkel és demokratikus politikai intézményekkel. Méghozzá szigorúan tartva magát az adott jogrendszer kereteihez, ami azt jelentette, hogy a Kádár-rendszer jogi anyagát megváltoztatva, annak jogi eljárásrendjét betartva keletkezett az új jogszabályok sora. Nem elhanyagolható dolog, hogy persze időközben maga a politikai eljárásrendet is megváltoztatták – de az akkori eljárásrend betartásával. Pl. az eljárási folyamatból úgy kapcsolták ki az Elnöki Tanácsot, hogy külön szabályt hoztak a helyébe lépő köztársasági elnöki intézményről.

Mindehhez képest az Együtt-Korszakváltók Pártjának frissen megválasztott elnöke, Szigetvári Viktor ma már odáig megy, hogy akár a mostani jogrendszer egyes szabályainak felrúgását is elképzelhetőnek tartja a „jó cél”, az Orbán-rendszer eltakarítása érdekében. Legalábbis így értelmezhető a 168 Óra 2015. február 19-i számában megjelent interjújának azon eleme, amely szerint az Orbán-rendszer egy ponton túl már csak illegális eszközökkel törhető meg. Vagyis Szigetvári úgy véli, ha a hatalomra jutó ellenzék nem lesz képes a kétharmados törvények bebetonozott hatalmát nemzeti kiegyezéssel levetni, akkor „egyszerűen nem létezőnek tekinti az alkotmányos béklyókat”.

A felvetés erőteljesen problémás. Ha mind több politikai erő gondolja úgy, rá nézve bizony nem kötelezőek a neki nem tetsző szabályok (ez esetben a közjogi szabályok), akkor egyre inkább megrendül a politikai rendszer is, hiszen az állami életet alapvetően szabályozó normák megkérdőjelezésére kerül sor. Ha a politikai erők egy részére már nem érvényesek a jogi normák, akkor a szemben álló felek lassanként abban sem fognak egyetérteni, hogy az ország legfontosabb közjogi szabályai közül melyik és miként hatályos rájuk nézve. Ebben az esetben már az alkotmányos válság körvonalai rajzódnak fel, és ha nem találnak kiutat, akkor a következő lépcsőfok az lehet, hogy a felek és/vagy más szereplők - miután a jogi normák mind kevésbé segítenek – átviszik a konfliktusaikat a politikai intézményrendszeren kívülre, pl. az utcára.

Különösen igaz lehet olyan ország esetében (sajnos ilyen a mi hazánk is), amelyekben nagy a szegénység, a társadalmi feszültségek komolyak. Megnőhet a tüntetések, sztrájkok száma, intenzitása – és ki tudja, hol állunk meg. Az ukrajnai válság 2013 őszi kirobbanása és az azt követő fejlemények jó leckével kellene, hogy szolgáljanak, mire kerülhet sor, ha az adott politikai intézményrendszer és a jogi normák csődöt mondanak a politikai konfliktusok kezelése során. Kevésbé ismert példa az 1904-05-ös magyarországi válság, amelynek során az akkori ellenzék szintén azt kezdte hangoztatni, hogy rá nézve a parlament egyes határozatai nem kötelezőek. A válság nem sokkal Magyarország I. világháborús hadba lépése előtt okozott súlyos károkat a politikai rendszer, államigazgatás működőképességének.

Aki tehát azt mondja, hogy a jogi normák egy részét nem tartja magára nézve kötelezőnek, azt is kockáztatja, hogy a konfliktusok kezelésére szolgáló jogot félreteszi és a konfliktusokat a rendszeren kívülre helyezi.

Az is igaz, hogy nagy szerencse esetén nem következik be nagy baj. Ma nem tudjuk még, hogy ha 2018-ban hatalomra jut az ellenzék, milyen lesz a legyőzött Fidesz alkotmányjogi rendszerének társadalmi bázisa. Ha alacsony, akkor lehet, hogy a Szigetvári által említett illegális lépések nem okoznak nagy rebelliót.. habár ki tudja, mert kisebb-nagyobb jobboldali tömegek képesek voltak már eddig is váratlan akciókra. Az eddigi tendenciák alapján azonban valószínűbb, hogy a jobboldali gondolkodásnak mindig is lesz komolyan vehető bázisa, úgyhogy inkább az mondható el, hogy Szigetvári ötletének megvalósítása esetén kiszámíthatatlan fejlemények indulhatnak be.

A pártelnök mintha maga is érezné, hogy a legalitás útjáról való letéréssel nincs minden rendben, hiszen belátja, hogy ezt a nemzetközi partnerekkel is el kellene fogadtatniuk. Ez is bizonytalan, hiszen a magyar kormány elleni sorozatos EU-n belüli bírálatok során is kiderült, hogy az Unió szervei aggályosan ragaszkodnak a közösség jogi kereteihez. De nem látok a jövőbe, nem tudom, hogy reagálnak majd a külföldi partnerek.

Aggályosabb, mi lesz akkor, Szigetvári majdani koalíciós partnerei is letérnének a legalitás útjáról. Értem én, hogy az ellenzéki diskurzus szerint az Orbán-önkényuralmat mindenképpen el kell söpörni, de vajon milyen áron? Különösen akkor, ha ugyanezen ellenzékiek eddig mégiscsak tudomásul vették ennek a rendszernek a játékszabályait azzal, hogy képviselőik letették az esküt az Alaptörvényre és ma is bent ülnek a parlamentben. Nem mellesleg: bár a mostani külföldi partnerek közül sokaknak van gondjuk az Orbán-rendszerrel, de annak jogi alapjait általában nem vonták kétségbe, a legutóbbi parlamenti választás eredményét is tudomásul vették.

Vélhetően Szigetvári nem gondolta alaposan végig, amit mondott. Ez is jól mutatja a baloldali ellenzék főbb politikai vezetőinek jelentős részének felkészületlenségét, megkérdőjelezi kormányzásra való alkalmasságukat. Ettől függetlenül hatalomra juthatnak, főleg akkor, ha a Fidesz-kormány a jövőben az aktív választók többsége számára még náluk is alkalmatlanabbnak bizonyul. Nem túl biztató kilátások, valljuk be…