A kegyelem a bűnös embert illeti meg, az ártatlanságot az elnök nem mérlegelheti

Sajnálatosnak tartom, hogy a két évvel ezelőtti államelnök-váltás újra az aktuálpolitika fókuszába került, ahelyett, hogy már a történészek elemezhetnék – higgadtan. Ha már így alakult, érdemesnek gondolom, hogy néhány alapelv mentén a véleményemet leírjam pár olyan kérdésről, amik valahogy sem akkor, sem manapság nem kerültek elég hangsúlyosan az elemzők tollára.

Kezdhetjük a szó elemzésével. A 'kegy' főnév már alig szerepel a szókincsünkben. Hiányát, a kegyetlenséget, inkább használjuk. Jóindulatot, megbocsátást jelent olyan összefüggésben, amikor a két személy között szinte végtelen távolság van. A király vagy az Isten az, aki kegyet gyakorol. Az ő kegyéből, kegyelméből létezünk, mert neki, a királynak, vagy az Istennek joga van az életünk fölött is rendelkezni, azt bármikor elvenni. Emögött könnyen kimutatható az eredendő bűn tétele, ami szerint eleve minden ember bűnös és ezt a napi kisebb-nagyobb bűnökkel még tetézi is.  A kegy fő forrása az Isten, a világi urak pedig Isten megbízottjaként gyakorolják az ő jogait. Ez a gondolkodás a középkorban teljesedett ki. Egy nagyobb középkori főúr a királytól pallosjogot kaphatott és senkinek nem tartozott számadással.

Halálos ítélet ellen lehetett fordulni a királyhoz (nádorhoz) – ez volt a kegyelmi kérvény ősi formája –, de mire a kérelem megfordult, a kivégzés sokszor már megtörtént jogkövetkezmények nélkül. A király tehát – Isten nevében – minden egyes emberre nézve kegyelmet gyakorol már azzal, hogy életben hagy, másrészt a halálos ítéleteket kegyelemből eltörölheti. 

Korunkra az igazságszolgáltatás elve és gyakorlata is ettől nagy fordulatot vett. A király hatalmát szétbontották: a végrehajtó hatalom birtokosa a miniszterelnök, de neki nincs ítélkezési joga, mert azt a bíróságok teszik meg. Az eredendő bűn fogalma kikerült az igazságszolgáltatásból, helyébe az ártatlanság vélelmét alkalmazzuk. Fellebbviteli bíróságok rendszere működik, számos jogorvoslati lehetőség áll nyitva és az ítélkezésnek leírt és a gyakorlatban is jól bevált rendszerét minden bíróság betartja.

Felvetődhet és az elmúlt két évben sokakban fel is merült, hogy mi szükség van ma – profi bíróságok mellett – erre az elnöki kegyelmi intézményre. Hiszen ahogy a miniszterelnök, úgy a köztársasági elnök sem ítélkezhet. Amikor egy kegyelmi kérvényt mérlegel, nem hallgatja meg a vádlottat, nem is ismerheti meg, nincsenek tanúk, amik pedig egy per szükséges kellékei. Azokat a perdokumentumokat láthatja, amik alapján a profi bírók már döntést hoztak, és ezeken kívül szóbeszédeket hallgathat. Miért lenne ő okosabb, tapasztaltabb, mint a bíróságok? Ráadásul döntésében egyedül van. Ezért sokan úgy vélekedtek, hogy ezt a kegyelmi intézményt ideje lenne megszüntetni. Mások, és nemcsak az elítéltek, hanem újságírók, politikusok is olyan értelemben szólaltak-szólalnak meg, mintha ez egy „negyedfokú” bíróság lenne. Pedig ez gyökeresen más eljárás, mint egy törvényszéki ügymenet. 

A többi európai országban is – bár eltérő részletekkel – van ilyen végső kegyelmi lehetőség. 

Amikor az elnöki kegyelmi jog értelméről gondolkodunk, figyelembe kell venni a halálbüntetés eltörléséből fakadó legsúlyosabb büntetést, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést. Amit többszörös, visszaeső, különös kegyetlenséggel ölő gyilkosok kapnak, de mégis: az Európai Emberi Jogi Egyezmény (1950) alapján kínzásnak számít, ha egy bezárt embernek semmi reménye nincs a szabadulásra. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (2013) egy konkrét ügyben kimondta, hogy az életfogytiglani büntetésnek is kell rendszeres felülvizsgálat és az elítéltnek reális elvi lehetőség a szabadulásra ahhoz, hogy bebörtönzése ne számítson kínzásnak.

Nem lehet tehát ezt a rendszert csak úgy elavultnak, megszüntetendőnek nevezni, léte korszerű, működésének pozitív kicsengése van.

Mi az elnöki kegyelmi rendszer lényege? Erre az a válasz: az, hogy van. Időről időre egy-egy elítélt kikerül a börtönből és ez jelzi, hogy még a legsúlyosabb bűnök elkövetése után is van remény, az isteni mellett emberi, társadalmi megbocsátás is létezik. A legfontosabb jellegzetesége, hogy kivételes. Két – egyforma bűntettet elkövető és egyforma méltánylandó szempontokkal rendelkező – ember közül az egyik kap kegyelmet, a másik nem kap.

Ha az elnök megmondaná, hogy miért döntött egy esetben a kegyelem mellett, a közvélemény rögtön a konkrét eset elveinek következetes alkalmazását kérné számon. De a következetes alkalmazás már intézményi struktúrát jelentene és ellentétben állna az államfői kegyelem kivételes jellegével, lépés lenne a „negyedfokú” ítélkezés felé, amivé pedig ennek a rendszernek nem szabad válni. Ezért kap az elnök a kegyelmi döntései mögé kivételes védelmet. Ha egy bizonyos bűncselekményre, bűnelkövetési helyzetre az elnök automatikusan minden érintettnek kegyelmet adna, az alkotmányellenes, mert beleszólás lenne az igazságszolgáltatás működésébe. 

Ártatlan-e az, aki kegyelmet kap? A kérdés önmagában abszurd, de mégis releváns, mert sokan az elnöktől a bírói döntés korrigálását várják el, azzal érvelnek, hogy az hibás volt, az illető pedig „tulajdonképpen ártatlan”.

Sem az elnök felé továbbított, sem az elnök által mérlegelt indokok közé nem tartozhat az ártatlanság. Amúgy 2024-ben, a döntés pillanatában bármely bűncselekmény elkövetője megkaphatta a kegyelmet (ma már az elnöki lehetőségek szűkebbek). 

Novák Katalin, mint államfő teljes szabadsággal részesíthetett bárki elítélt (vagy eljárás alá volt) személyt kegyelemben. Nem volt ehhez szükség sem a saját apparátusának, sem a kormánynak a támogatására, egyetértésére. Mindegy, hogy ki hívta fel figyelmét a konkrét személyre. Azzal, hogy gyakorolta a kegyelmi jogát, működtette a kegyelmi intézményt, és ez összhangban áll a modern európai joggal és az ország érdekét szolgálja. Megtehette volna, hogy konzultál a miniszterelnökkel, de úgy ítélte meg, hogy az ügy súlya alatta marad ennek.

Sőt, hiba lett volna, ha bármilyen indoklással előáll. Ezt a csöndet amúgy nem tűrte el a mindig zajos ellenzék. 

Hibázott-e a döntésével? Erre a kérdésre úgy sem egyszerű válaszolni, hogy a fenti logika alapján egyértelműen ’nem’ következne. A válaszhoz reálpolitikai szempontokat is figyelembe kell venni. Kedvességével, okosságával, jó kommunikációs képességeivel elnökként népszerű volt itthon és külföldön egyaránt, működése sok hasznot hajtott az országnak. Betartotta és kinevezése óta fokozatosan növelte az államfői funkció függetlenségéből következő távolságtartást a miniszterelnöktől és a kormánytól, de még két év sem telt el azóta, hogy a Fidesz alelnöke volt. Így könnyű volt a személyét politikailag összemosni a kormánnyal. Az ellenzék 2024-es megmozdulása a köztársasági elnök ellen morálisan elítélendő. Nem vette figyelembe az ellenzék az elnök – fentiekben leírt – teljes szabadságát, a mozgolódás jogilag megalapozatlan volt, ezért az állami tekintélynek és berendezkedésnek ártott. Egy tíz hónappal korábbi döntést sikerült kibányászni, aminek már a börtönből kiengedett és otthonában – még nyomkövetővel – élő érintettje az elnöki kegyelem nélkül is épp a botránykeltés idején szabadult volna az összes maradék korlátozástól.

Tehát hiába az összes érvelés a konkrét kegyelmi döntés társadalmi veszélyességéről, az már épp okafogyottá vált. Kéjes örömmel és álszent gyermekvédő magatartással egyértelműen csak a miniszterelnöknek akartak ártani. Nálam ez a harcmodor nem fér bele az elfogadható módszerek közé még kampányban sem. De el kell ismerni, hogy az ellenzék számára ez a botránykeltés sok hasznot eredményezett. 

Orbán Viktor, mint különlegesen tehetséges politikus rögtön megérezte és másnapra már felmérte, hogy – hiába nem tudott a döntésről – ez az eset ráéghet kormányára, az amúgy komolyan vett pedofília-ellenes politikájára. Jogilag igaza lenne, ha kiállna az elnök mellett, de az politikailag bizonyosan komoly veszteséggel járna. Úgy gondolta, hogy az elnök-váltással talán mérsékelheti a veszteséget a két év múlva esedékes választáson. A mi lett volna kérdés most már itt is történelmietlen. 

A Fidesz-tábor sebnyalogatása idején fontos, hogy lehetőleg mindenben az igazsághoz térjünk vissza.

Mégsem vagyunk alkalmasak arra, hogy a hazugságra hazugsággal válaszoljunk. Ne tegyük, mert ebben nem lennénk elég jók. Úgy tudunk újra szárazföldet fogni és építkezni, ha – legalább saját magunk számára – feltárjuk a közelmúlt homályait és nem hagyjuk, hogy ezt a friss győztesek tegyék meg. A két évvel ezelőtti elnök-válság egy ilyen pont. 

Nyitókép: Mátrai Dávid/Mandiner