Két szék között a pad alá

„Putyin sajátos megvilágításában Kijev felelős mindenért, jelesül maga Porosenko, aki nem átall elrendelni meg-megújuló támadásokat a szeparatisták ellen, és ezzel meghiúsítja a tűzszünet végrehajtását. Aminek Putyin szerint előfeltétele volna, hogy a Debalcevénél bekerített ukrán kormánycsapatok tegyék le a fegyvert(!), és akkor megkímélik az életüket.

Már önmagában az is diplomáciai abszurditás, hogy az orosz elnök ilyesféle ajánlattal éppen a budapesti tárgyalás sajtótájékoztatóján áll elő – az csak hab a tortán, hogy Donyecki és Luganszki Népköztársaságról beszél, vagyis de facto elismeri a két szakadár államalakulatot –, és egyértelműen úgy interpretálja az eseményeket, mint Kijev agresszióját. Nem tudni, számított-e Orbán Viktor erre a közjátékra, mindenesetre néma érdeklődéssel hallgatta végig Putyin okfejtését – azt az önkényes változatot, amely homlokegyenest ellentétes mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok és értelemszerűen a NATO álláspontjával. Az adott szituációban Orbán, a politikus, egyszerűen csődöt mondott. Mert nem lehetett helye sem udvariaskodásnak, sem meghunyászkodásnak; az atlanti szövetségnek elkötelezett ország kormányfőjeként semmiképp nem hagyhatta volna szó nélkül Putyin tirádáját. Legalábbis jeleznie kellett volna – mégpedig félreérthetetlenül –, hogy Moszkva nézőpontja merőben eltér mindazon nemzetközi szervezetekétől, amelyeknek tagjai vagyunk, következésképp az ukrajnai háború megítélésében nem osztjuk az orosz elnök narratíváját.

Hogy egy ilyen értelmű nyilatkozat kínos lett volna? Igen, de elsősorban Putyin számára. Meglehet, Orbán épp ezért hallgatott – ám ettől vált a kényes szituáció igazán árulkodóvá: megmutatta, hogy a magyar miniszterelnöktől igenis félteni kell az európai egységet, hiszen nem veszi, nem veheti a bátorságot, hogy nyíltan kiálljon mellette. Orbán önmagát alázta meg államférfihez méltatlan viselkedésével, míg Putyin láthatóan élvezte a jelenetet; ország-világ előtt demonstrálta, ki az úr ebben a keleti szél fútta házban.”