Valentin napja és a forradalmárok: a japán társadalom anatómiája

A szerző, Kuragane Kei Magyarországon élő japán bölcsész, egyetemi oktató.

Valentin napján általában több csoki található a nők táskájában, mert a japán szokás szerint nem csak a valós/potenciális szerelmes társnak ajándékoznak, hanem a barátoknak, férfi családtagoknak valamint a kollégáknak is. Az előbbi „honmei choco” (igazi szerelmes csoki) esetében a nők egy komoly ajándékot keresnek vagy otthon készítenek édességet, hogy megmutassák az őszinteségüket a szerelmesnek. A többi ismerősnek a „giri choco”-t, azaz a kötelezettség csokit ajándékozzák. A férfiak általában nem érthetik félre az igazi szerelmes csokit, mert a kötelezettség-ajándék gyakran értéktelenebb, s mindenki számára világos, hogy az ajándékozó nő nem készül beleszeretni. Ettől függetlenül azoknak a férfiaknak, akik ajándékba kaptak valamit Valentin napja alkalmából, muszáj lesz viszonozniuk azt egy értékesebb ajándékkal, hogy eleget tegyenek a nők szép gesztusának (vagy elvárásának). Így a japán férfiak nem mindig örülhetnek, ha egy luxusajándékot kapnak vagy váratlanul rengeteg kötelezettség csokival halmozzák el őket.

Japán bizonyos értelemben egy kulturálisan nyitott, a külső hatásokhoz alkalmazkodni képes társadalom abból a szempontból, hogy nem ritkaság az, ha valaki az újévkor elmegy a sintó szentélybe, az esküvőt a keresztény kápolnában szervezi, s végül buddhista szertartásban temetik el. Ezért egyáltalán nem csoda az, hogy az amerikanizáció egyik eredményeként sikeresen meghonosult a szigetországban a Valentin napjának kultusza. Ez a kultusz – Michel Foucault elméletében – minél nagyobb „hatalmat” kezdett gyakorolni, annál hevesebb lett a Valentin napjával szembeni társadalmi kritika és elégedetlenség.

Először: megjelent azzal a rendszerrel szembeni kritika, hogy csupán a nők ajándékoznak a férfiaknak. Ez a szokás nagyon eltér a „nyugati”, „keresztény” kultúra „eredeti” koncepciójától. Gyakran hallható vitatéma az, hogy a japán társadalomban nagyon erős az „összehangoló nyomás”, olyannyira, hogy sokan nem szívesen vállalják a „fekete bárány” szerepét. Ezzel az érveléssel kritizálják a Valentin-nap japán „Galapagos”-szerűségét.

Másodszor: annak a kritikája is megjelenik, hogy a nagy kereskedelmi ágazatok megerőltetés nélkül élvezik az óriási nyereség lehetőségét azzal, hogy meggyökereztetik és folytonosan reprodukálják Valentin napjának japános változatát. Egy idő után megerősödött egy olyan hang is, hogy a tudatos vásárlók kerüljék el a kereskedők csapdáját.

Harmadszor: megjelent a kötelezettség csokiból fakadó aggodalom vagy elégedetlenség. Vannak olyan nők, akik attól félnek, hogy elrontanák a barátokkal, kollégákkal való kapcsolatot, ha nem vennének nekik ajándékot, s ezért önkényszerűen, „alibi”-ként ajándékoznak, az igazi akaratuk ellenére. Ezért az elkerülhetetlen(-nek tekinthető) felesleges vásárlás során szinte minden potenciális címzett férfit megajándékozzák. De a fentiekben említett férfiak sem örülhetnek mindig a kötelezettség csokinak, nem csak azért, mert nem igazi szerelmestől kapják; hanem azért is, mert viszonzásként annál értékesebb ajándékot kéne találni. Az adok-kapok játékszabályt jól ismerő nők között lehetnek olyanok is, akik a célzott férfi visszaajándékozásában bízva egy taktikai luxusajándékot vesznek. Ilyen bonyolult kommunikációs játékhoz persze senki nem csatlakozna szívesen.

Negyedszer: az ajándékkal kapcsolatos adok-kapok játék hozzájárul ahhoz, hogy társadalmilag kizárjanak olyan embereket, akik ezen a szerelmi piacon nem képesek helyet foglalni, vállalni az elvárt szerepet. A heteroszexuális értékrendű „igazi szerelmes csoki” kultusza miatt szenvedhetnek és magányosnak érezhetik magukat azok a nők, akiknek nincs – akár csak potenciálisan – szerelmesük, vagy akik nem tudnak aktívan barátkozni a férfiakkal. Ugyanígy ez a kultusz sajnálatos módon a férfiak hierarchizációját is eredményezi. Az, hogy milyen közérzete van egy japán férfinak Valentin napján, mindig attól függ, hogy kitől és milyen kategóriájú – igazi szerelmes vagy kötelezettség – csokit és összességében mennyit kap.

A szerző, aki 1979-ben Tokióban született, már kisgyerekkora óta, az óvodában és az iskolában is megtapasztalta, miként működik a Valentin napja kultusz és a szerelmi piacgazdaság. Japánban a 3-4 éves kisfiúk is olyan környezetben nőnek fel, amiben versenyeznek egymással, hogy a csinos lány(-ok)tól igazi szerelmesként (minél több) ajándékot kaphassanak. Így mennyiségileg mérhetővé válik, hogy melyik fiú a (leg-)attraktívabb a lányok között. A kevésbé (vagy egyáltalán nem) attraktívnak minősülő fiúk (japánul: himote) optimista része talán igyekszik, hogy több ajándékot kapjon majd a jövőben; de idővel, a sorozatos kudarcok után elveszíthetik az önbizalmukat. A himote férfiak, akiknek nincsenek szép emlékei Valentin napjáról, minden évben átkozzák február 14-ét, a náluk attraktívabbnak tűnő minden férfit és az őket nem attraktívnak tekintő minden nőt s a többieket. A szerelmi piacgazdaság polarizációja így megy tovább: az attraktív férfi körül több nő van, a nem attraktívnál pedig nemigen látványos a helyzet, pont ahhoz hasonlóan, ahogy Marx Károly írta le a tőkés és munkás közötti kiegyensúlyozatlanságot...

2015. február 14-ének délutánján Tokió Sibuja negyedében – olyan szimbolikus helyszínen, ahová a fiatal szerelmesek randevúzni járnak – a Forradalmi Himote Szövetség (Kakuhido) nevezetű csoport megszervezte a „Pusztítjuk a Valentin napját!” demonstrációt. A Kakuhido, melynek fő célja a 2006-os megalakulása óta változatlanul a himote embereket kínzó „szerelmi kapitalizmus” megbuktatása, rendszeresen folytatják a tiltakozássorozatot a nagy élelmiszer-kereskedők által feltalált és manipulált, kizárólag a szerelmi piacgazdaság nyerteseinek szóló események, vagyis a Valentin napja, a White Day és a karácsony ellen. A 2015-ös Valentin napja elleni tüntetésen alig tucatnyi, főleg fiatal ember vett részt, akik menet közben azt hangoztatták: „Ne tévedjünk az édességgyártók összeesküvése miatt!”; „Ne engedjük a himote emberek emberi jogainak megsértését!”; „Ne engedjük azt az értékelési rendszert, amely a megkapott csoki mennyiségében méri az ember képességét!” Az eseményt megelőzően olyan jeles külföldi médiumok írtak róluk, mint a Telegraph, a Washington Post, és a Gurdian, s a helyszínen pedig érdeklődött az AFP és a Reuters is.