Vidnyánszky a magyar színjátszás korszakos alkotójának indult. Érvényes visszacsatolás és szuverén ítéletű alkotótársak nélkül azonban pontosan úgy elszürkül és tönkremegy az életműve, ahogy mindenkié, akit az őbelőle élők zsenitudattal áldanak és vernek meg.
A Nemzeti Színház második szezonját éli Vidnyánszky Attila irányítása alatt. Mint kezdetektől bérletese ennek az időszaknak, aki január 28-án tizenkettedik alkalommal töltötte az estét az ő irányítása alatt működő Nemzetiben, úgy gondolom, ideje összefoglalni az eddig látottakat. Főleg, mert az egyértelmű sikerek és ugyancsak egyértelmű kudarcok alapján kirajzolódni látszik Vidnyánszky rendezői stílusa.
Először lássuk a két szezon általam látott előadásainak – nyilván szubjektív – szummázatát. Színháztörténeti eseményszámba ment a Mesés férfiak szárnyakkal és az ugyancsak általa rendezett Három nővér előadása, de nem sokkal maradt el tőlük a János vitéz és a Rizsakov rendezte Fodrásznő sem. Ugyanakkor értelmezhetetlenül, felháborítóan gyengének találtam a Szarvassá változott fiút, a Fekete ég – Fehér felhőt, az Éjjeli menedékhelyet és az Operettet. Éppen csak hogy, de nézhető volt a Vitéz lélek és az Isten ostora. Hobo József Attila estje adomány, élmény, gyönyörűség – de ezt ő már vagy háromszázszor előadta, mielőtt a Nemzetibe került.
Míg tavaly tavasszal küzdöttünk a jegyekért, utóbb, így tegnap is, fél-háromnegyed ház fogadott. Pang a Nemzeti. Vidnyánszky teljesen belesüppedt a színpadképek alkotásának világába: láthatóan nem jön rá, hogy az élőképek kronologikus sorozata nem azonos a drámával, de még csak a történéssel sem. Rendezőnk a kiválóan sikerült 2013-as ősz óta két, egyre szélesebb fesztávú lépésre van attól, hogy ismét képes legyen bármely darabot élvezhetően a színpadra állítani. Kellene valaki, aki megmondja neki, amíg még nem késő, hogy mi az, amitől egy színdarab beindul, működik és csattan és mi az az erőltetett tohuvabohu, ami tartósan nem uralhatja a színpadot, mert a néző az orrnyergét dörzsölve, egyre kínosabban érzi magát.
Vidnyánszky Attila a magyar színjátszás korszakos alkotójának indult. Érvényes visszacsatolás és szuverén ítéletű alkotótársak nélkül azonban pontosan úgy elszürkül és tönkremegy az életműve, ahogy mindenkié, akit az őbelőle élők zsenitudattal áldanak és vernek meg.
Pákozdi Imre
Magyar Péter a korábbi baloldali elit által használt kommunikációs stílusra állt át, vélhetően azt remélve, hogy ez majd kihúzza a pártot a gödörből. Ez azonban egy kétélű fegyver.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
A mámorító lüktetése a létezésnek és nem létezésnek, ez maga az Isten.
Beszéde végén a nagy világnyelveken áldott karácsonyt kívánt, majd latinul Urbi et Orbi áldását adta Rómára és a világra.
