Könnyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet a magyarság: sorsfordító választás előtt állnak az erdélyi magyarok
Csak egy módszerrel lehet megakadályozni a Mentsétek meg Romániát Szövetség tervét.
Az Abe Shinzó miniszterelnök vezette Liberális Demokrata Párt koalíciós partnerével együtt több mint kétharmados többséget szerzett, az ellenzék továbbra is megosztott maradt.
A szerző, Kuragane Kei Magyarországon élő japán bölcsész, egyetemi oktató.
*
A 2014. november 21-i feloszlatást követően december 12-én tartották a japán parlamenti alsóházi választást, amelyet a világháború utáni új időszakban 47. alkalommal írtak ki. A japán alkotmány szerint az alsóház képviselőit négyévente választják a japán állampolgárok, de majdnem 70 év alatt már közel 50 alkalommal történt választás. A magyar olvasók számára kevéssé ismert tény, hogy a szigetországban milyen gyakori, természetes dolognak tekinthető az alsóház feloszlatása (csak egyetlen alkalommal töltötték ki ugyanazok az alsóházi képviselők az alkotmányban szabályozott 4 éves mandátumukat a lejáratig).
Az előrehozott választás eredménye sokak számára semmilyen meglepetéssel nem járt, teljes mértékben az történt, amire előre számítottak. Az Abe Shinzo miniszterelnök vezette Liberális Demokrata Párt (LDP) az Új Komeito Párttal, a több mint évtizede óta együttműködő koalíciós partnerével együtt több mint kétharmados többséget, azaz 326 mandátumot szerzett a 475-ből, amely a 2012-es választás eredményhez hasonlítva szintén ugyanannyira sikeresnek minősülhet.
A legerősebb ellenzéki párt, a Demokrata Párt – amely 2009-ben legelőször alakított komoly LDP-mentes kormányt és ezzel bemutatta az úgynevezett „'55-ös rendszer” bukását, az 1955 óta egy kisebb megszakítást leszámítva folyamatosan hatalmon lévő LDP uralom végét – most nem járt sikerrel, csak tucatnyival több mandátumot szerzett, mint 2012-ben. A többi ellenzéki erőnek sem sikerült látványosan jobb
eredményt elérni amiatt, hogy csak minimálisan tudott megállapodni az összefogásról, a választókerületenkénti koordinált induláson, s egyre súlytalanabb lett a kétharmados többséggel rendelkező kormánykoalícióval szemben. Csak egyetlen példát kivéve: a Japán Kommunista Pártot. A meglepetés nem az a tény, hogy a kommunisták a szokásukhoz híven országosan szinte minden szavazókörzetben, azaz 295-ből 291 egyéni kerületben indítottak saját képviselőjelöltet (a demokraták csak 178 kerületben indultak); hanem az, hogy a 2012-es eredmény két és félszeresét érték el, egy darab okinawai kerület szimbolikus megnyerése mellett.
A választásokat megelőzően december elején nyilvánosság elé kerültek a japán médiumok által végzett közvélemény-kutatások eredményei, amelyek azt bizonyították, hogy a jelenlegi (és leendő) LDP-Új Komeito kormánykoalíció mandátuma már 300 közelében állna. A választás előtt pár nappal végzett mérések szerint nagy valószínűséggel várható volt, hogy a kormánykoalíció kétharmados többsége megismétlődhet. A szavazók számára akkor már nem volt kérdéses Abe Shinzo politikájának további folytatása, inkább csak arra lettek kíváncsiak: a 2012-hez képest többet nyer-e vagy kevesebbet. A politikai szakértők körében olyan vita is folyt: vajon a közvélemény-kutatásokból mit tanulnak a szavazók, azaz a mérésekhez
képest a kormánykoalíciónak többet hoznak („bandwagon effect”), vagy inkább visznek tőlük („underdog effect”).
A választási kampány utolsó napjaiban egyik gyakrabban téma lett az időjárás is. Az előzetes bejelentések egyhangúlag arról szóltak, hogy a voksolás napján országszerte rendkívüli időre számíthatnak, azaz sok helyen rengeteget havazhat. Ennek köszönhetően 2012-hez képest 9.25 százalékkal többen használták föl az előzetes szavazási lehetőséget. Ennek ellenére a végleges szavazási részvétel történelmi mélypontra zuhant: 53 százalék alatt maradt, amely az eddigi legrosszabb 2012-es részvételnél is több mint 6 százalékkal alacsonyabb volt. Döbbenetes tény az, hogy minden prefektúrában 60 százalék alatt volt a részvétel. Nem volt nehéz megjósolni, milyen lesz az eredmény. Az alacsony részvétel mindig azoknak a pártoknak kedvezőbb, amik stabil bázissal, lojális, aktív támogatókkal rendelkeznek. A tömeget mozgosítani képes kormánykoalíció (és a kommunisták) számára fújt a „kamikaze”, s a hagyományosan inkább a bizonytalanokra, politikailag nem aktív szavazókra számító Demokratáknak és a többi kisebb pártoknak érkezett a kemény téli szezon.
Abe miniszterelnök taktikája az volt, hogy az előrehozott választásokat az ő gazdasági politikájáról(az Abenomics-ról) történő bizalmi szavazásnak tekinti, többek között azzal kapcsolatban, hogy függesszék-e fel a 8-ról 10 százalékra való áfaemelés időpontját 2015 őszétől 2017 tavaszáig. A kampány során a közvélemény előtt többször feltette a kérdést: jó lesz-e, hogy ha visszatér a rosszul kormányzó Demokraták sötét időszaka?
A kormányfő szándékai ellenére a szavazók az év utolsó hónapjára, ráadásul két év alatt már másodszorra kiírt választások iránti érdeklődése nem volt nagyon pozitív, de kormányváltó hangulat sem volt érzékelhető. A 2009 után három éven keresztül kormányt adó Demokrata Párt népszerűsége korántsem javult az utolsó két év alatt, s a többi kisebb ellenzéki párt sem tudott határozott álláspontot elfoglalni a két taktika között, hogy az Abe Shinzo vezette kormányt segítené-e kívülről
egy-egy témában vagy inkább – akár a demokratákkal – összefogna a kormányváltás megvalósításáért. Voltak olyan politikai erők is, amik a taktikaválasztás során kettészakadtak. Összegezve: a kormányfő akkor és – nagy valószínűséggel azért is – döntött a parlament feloszlatása mellett, amikor az ellenzéki erők felkészületlenségének köszönhetően az LDP-győzelem esélye nagyon ígéretesnek tűnt. Így született az eredmény, hogy az Abenomics-ról történő bizalmi szavazás jegyében kiírt választások szokatlan hangulatában csak szűkös helye maradt az ellenzéki pártoknak.
A kampány utolsó napjain már az ellenzéki vezető politikusok szájából is hallható volt a „vesztes beszéd”. A kormánykoalíció toronymagas előnyét elismerve azt üzenték: szavazzanak inkább az ellenzékiekre a demokrácia védelméért, hogy legalábbis akadályozhassák Abe Shinzo „diktátori rendszerének” létrejöttét. Szerintük a kétharmados többséggel Abe mindent megtehetne, amit akarna: akár a felsőházban nemmel szavazott javaslatokat is újra megszavazhatnák, majd a későbbiekben az alkotmány eddig soha meg nem történt módosítása is sorra kerülhetne, ami rosszabb esetben háborúba torkollhatna, amit a jelenlegi „pacifista” alkotmány tilt.
Ezt a taktikát dogmatikusan folytatva – a számukra kedvelt „kamikaze”-nak és a még mindig alacsony szinten repülő Demokrata Pártnak köszönhetően – a kommunisták éltek a legsikeresebben a megerősödési lehetőséggel. A demokraták a 2012-es eredménynél több mandátumot szerezve a második legnagyobb erő lett az új parlamentben is, de a kétharmados kormánykoalícióval szemben még mindig súlytalanok maradtak. Az a tény, hogy Kaieda Banri, a Demokrata Párt elnöke nem tudta saját mandátumát megszerezni sem az egyéni kerületben, sem a listán, az szimbolikusan mutatja, hogy mennyire nehéz dolog helyreállnia annak az egykori kormánypártnak, amelyet megbüntettek a szavazók a rossznak minősített kormányzása miatt. Így Abe Shinzo partja újra kétharmados többséggel kapott kormányzási megbízást, annak ellenére, hogy a kormány számára mind a támogatottságban, mind a nem-támogatottságban 42 százalékot mért a közvélemény-kutatás.
Mi lesz a következmény? Abe Shinzo, aki szerint a szavazók igennel szavaztak az Abenomics-ra, mindenképpen folytatná a három irányzatból – bátor monetáris politikából, rugalmas költségvetési politikából, gazdasági növekedési politikából – álló gazdasági politikát. Abe a parlament feloszlatásról szóló bejelentésében azt az ígéretet tette, hogy a jövőbeni gazdasági helyzettől függetlenül – a kritikus válság esetét kivéve – 10 százalékra emeli az áfakulcsot 2017 tavaszán. Ezért
továbbra is érvényes marad ez a terv, hogy ha semmiképpen nem teljesülne. Cinikusan fogalmazva az utóbbi esetben megint nagyobb lesz az előrehozott választás esélye.
Abe Shinzo harmadik kormányában (első: 2006-2007, második: 2012-2014) ugyanazok maradtak – a honvédelmi minisztert kivéve –, amelyek a feloszlatást megelőző utolsó hónapjaiban is tagjai voltak. A 2014 szeptemberében zajlott kormányátalakítását követően hamarosan felmerültek a „politika és pénz” jellegű botrányok, emiatt két kormányzati politikusnő lemondott a miniszteri posztjáról. A nők társadalmi szereplésének megerősítése Abe Shinzo egyik legfontosabb politikai üzenete, s nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy minél több női kormánytagja és párttisztviselője legyen. Ezért Abe számára ez a pár hét alatt hirtelen átalakuló helyzet – ki kellett cserélni az ismert politikusnőket a kevésbé látványos utódjaival – több mint kellemetlen lehetett. Az LDP előrehozott választásokon való, földcsuszamlás-szerű győzelme hozzájárult ahhoz is, hogy az átalakított kormány megrendülése minimálizálódjon. Talán úgy is lehet értelmezni a történteket, hogy éppen azért is oszlatta fel Abe a parlamentet, hogy ne adjon további kritizálási teret az ellenzéknek, s minél hamarabb állítsa meg a kormány támogatottságának folytatódó zuhanását. S az az eredmény sem elhanyagolható a kormány számára, hogy mind a két lemondott politikusnőt újraválasztották az egyéni kerületben a szavazók.
A kormányfő a novemberi feloszlatás bejelentésekor „szerényen” azt nyilatkozta, hogy ha a kormánykoalíció elveszítené a parlamenti többségét, akkor lemondana a miniszterelnöki székről. Az eredmény viszont – a történelmi alacsony részvétel ellenére, vagy amiatt – a kétharmados szupertöbbség megismétlése lett. Abe Shinzo harmadik kormány végül a 2014. december 24-i parlamenti ülésen alakult meg. Abénak a párton belül – s persze a párton kívül is – már nincs kihívója, ami azt jelenti, hogy 2015 szeptemberében újra Abét választhatják az LDP elnöknek, akár más versenytársjelölt állítása nélkül. Már olyan vita is hallható, hogy Abe a pártszabályok módosításával vagy azok rendkívüli értelmezésével olyan utat keresne, hogy akár 2020-ig kormányozna, s szívesen megnyitná a második tokiói olimpiai játékokat.