Demokrácia balti módra: Észtország megvonná az orosz kisebbsége szavazati jogát
Szerintük ez rendben van.
Az Abe Shinzó miniszterelnök vezette Liberális Demokrata Párt koalíciós partnerével együtt több mint kétharmados többséget szerzett, az ellenzék továbbra is megosztott maradt.
A szerző, Kuragane Kei Magyarországon élő japán bölcsész, egyetemi oktató.
*
A 2014. november 21-i feloszlatást követően december 12-én tartották a japán parlamenti alsóházi választást, amelyet a világháború utáni új időszakban 47. alkalommal írtak ki. A japán alkotmány szerint az alsóház képviselőit négyévente választják a japán állampolgárok, de majdnem 70 év alatt már közel 50 alkalommal történt választás. A magyar olvasók számára kevéssé ismert tény, hogy a szigetországban milyen gyakori, természetes dolognak tekinthető az alsóház feloszlatása (csak egyetlen alkalommal töltötték ki ugyanazok az alsóházi képviselők az alkotmányban szabályozott 4 éves mandátumukat a lejáratig).
Az előrehozott választás eredménye sokak számára semmilyen meglepetéssel nem járt, teljes mértékben az történt, amire előre számítottak. Az Abe Shinzo miniszterelnök vezette Liberális Demokrata Párt (LDP) az Új Komeito Párttal, a több mint évtizede óta együttműködő koalíciós partnerével együtt több mint kétharmados többséget, azaz 326 mandátumot szerzett a 475-ből, amely a 2012-es választás eredményhez hasonlítva szintén ugyanannyira sikeresnek minősülhet.
A legerősebb ellenzéki párt, a Demokrata Párt – amely 2009-ben legelőször alakított komoly LDP-mentes kormányt és ezzel bemutatta az úgynevezett „'55-ös rendszer” bukását, az 1955 óta egy kisebb megszakítást leszámítva folyamatosan hatalmon lévő LDP uralom végét – most nem járt sikerrel, csak tucatnyival több mandátumot szerzett, mint 2012-ben. A többi ellenzéki erőnek sem sikerült látványosan jobb
eredményt elérni amiatt, hogy csak minimálisan tudott megállapodni az összefogásról, a választókerületenkénti koordinált induláson, s egyre súlytalanabb lett a kétharmados többséggel rendelkező kormánykoalícióval szemben. Csak egyetlen példát kivéve: a Japán Kommunista Pártot. A meglepetés nem az a tény, hogy a kommunisták a szokásukhoz híven országosan szinte minden szavazókörzetben, azaz 295-ből 291 egyéni kerületben indítottak saját képviselőjelöltet (a demokraták csak 178 kerületben indultak); hanem az, hogy a 2012-es eredmény két és félszeresét érték el, egy darab okinawai kerület szimbolikus megnyerése mellett.
A választásokat megelőzően december elején nyilvánosság elé kerültek a japán médiumok által végzett közvélemény-kutatások eredményei, amelyek azt bizonyították, hogy a jelenlegi (és leendő) LDP-Új Komeito kormánykoalíció mandátuma már 300 közelében állna. A választás előtt pár nappal végzett mérések szerint nagy valószínűséggel várható volt, hogy a kormánykoalíció kétharmados többsége megismétlődhet. A szavazók számára akkor már nem volt kérdéses Abe Shinzo politikájának további folytatása, inkább csak arra lettek kíváncsiak: a 2012-hez képest többet nyer-e vagy kevesebbet. A politikai szakértők körében olyan vita is folyt: vajon a közvélemény-kutatásokból mit tanulnak a szavazók, azaz a mérésekhez
képest a kormánykoalíciónak többet hoznak („bandwagon effect”), vagy inkább visznek tőlük („underdog effect”).
A választási kampány utolsó napjaiban egyik gyakrabban téma lett az időjárás is. Az előzetes bejelentések egyhangúlag arról szóltak, hogy a voksolás napján országszerte rendkívüli időre számíthatnak, azaz sok helyen rengeteget havazhat. Ennek köszönhetően 2012-hez képest 9.25 százalékkal többen használták föl az előzetes szavazási lehetőséget. Ennek ellenére a végleges szavazási részvétel történelmi mélypontra zuhant: 53 százalék alatt maradt, amely az eddigi legrosszabb 2012-es részvételnél is több mint 6 százalékkal alacsonyabb volt. Döbbenetes tény az, hogy minden prefektúrában 60 százalék alatt volt a részvétel. Nem volt nehéz megjósolni, milyen lesz az eredmény. Az alacsony részvétel mindig azoknak a pártoknak kedvezőbb, amik stabil bázissal, lojális, aktív támogatókkal rendelkeznek. A tömeget mozgosítani képes kormánykoalíció (és a kommunisták) számára fújt a „kamikaze”, s a hagyományosan inkább a bizonytalanokra, politikailag nem aktív szavazókra számító Demokratáknak és a többi kisebb pártoknak érkezett a kemény téli szezon.
Abe miniszterelnök taktikája az volt, hogy az előrehozott választásokat az ő gazdasági politikájáról(az Abenomics-ról) történő bizalmi szavazásnak tekinti, többek között azzal kapcsolatban, hogy függesszék-e fel a 8-ról 10 százalékra való áfaemelés időpontját 2015 őszétől 2017 tavaszáig. A kampány során a közvélemény előtt többször feltette a kérdést: jó lesz-e, hogy ha visszatér a rosszul kormányzó Demokraták sötét időszaka?
A kormányfő szándékai ellenére a szavazók az év utolsó hónapjára, ráadásul két év alatt már másodszorra kiírt választások iránti érdeklődése nem volt nagyon pozitív, de kormányváltó hangulat sem volt érzékelhető. A 2009 után három éven keresztül kormányt adó Demokrata Párt népszerűsége korántsem javult az utolsó két év alatt, s a többi kisebb ellenzéki párt sem tudott határozott álláspontot elfoglalni a két taktika között, hogy az Abe Shinzo vezette kormányt segítené-e kívülről
egy-egy témában vagy inkább – akár a demokratákkal – összefogna a kormányváltás megvalósításáért. Voltak olyan politikai erők is, amik a taktikaválasztás során kettészakadtak. Összegezve: a kormányfő akkor és – nagy valószínűséggel azért is – döntött a parlament feloszlatása mellett, amikor az ellenzéki erők felkészületlenségének köszönhetően az LDP-győzelem esélye nagyon ígéretesnek tűnt. Így született az eredmény, hogy az Abenomics-ról történő bizalmi szavazás jegyében kiírt választások szokatlan hangulatában csak szűkös helye maradt az ellenzéki pártoknak.
A kampány utolsó napjain már az ellenzéki vezető politikusok szájából is hallható volt a „vesztes beszéd”. A kormánykoalíció toronymagas előnyét elismerve azt üzenték: szavazzanak inkább az ellenzékiekre a demokrácia védelméért, hogy legalábbis akadályozhassák Abe Shinzo „diktátori rendszerének” létrejöttét. Szerintük a kétharmados többséggel Abe mindent megtehetne, amit akarna: akár a felsőházban nemmel szavazott javaslatokat is újra megszavazhatnák, majd a későbbiekben az alkotmány eddig soha meg nem történt módosítása is sorra kerülhetne, ami rosszabb esetben háborúba torkollhatna, amit a jelenlegi „pacifista” alkotmány tilt.
Ezt a taktikát dogmatikusan folytatva – a számukra kedvelt „kamikaze”-nak és a még mindig alacsony szinten repülő Demokrata Pártnak köszönhetően – a kommunisták éltek a legsikeresebben a megerősödési lehetőséggel. A demokraták a 2012-es eredménynél több mandátumot szerezve a második legnagyobb erő lett az új parlamentben is, de a kétharmados kormánykoalícióval szemben még mindig súlytalanok maradtak. Az a tény, hogy Kaieda Banri, a Demokrata Párt elnöke nem tudta saját mandátumát megszerezni sem az egyéni kerületben, sem a listán, az szimbolikusan mutatja, hogy mennyire nehéz dolog helyreállnia annak az egykori kormánypártnak, amelyet megbüntettek a szavazók a rossznak minősített kormányzása miatt. Így Abe Shinzo partja újra kétharmados többséggel kapott kormányzási megbízást, annak ellenére, hogy a kormány számára mind a támogatottságban, mind a nem-támogatottságban 42 százalékot mért a közvélemény-kutatás.
Mi lesz a következmény? Abe Shinzo, aki szerint a szavazók igennel szavaztak az Abenomics-ra, mindenképpen folytatná a három irányzatból – bátor monetáris politikából, rugalmas költségvetési politikából, gazdasági növekedési politikából – álló gazdasági politikát. Abe a parlament feloszlatásról szóló bejelentésében azt az ígéretet tette, hogy a jövőbeni gazdasági helyzettől függetlenül – a kritikus válság esetét kivéve – 10 százalékra emeli az áfakulcsot 2017 tavaszán. Ezért
továbbra is érvényes marad ez a terv, hogy ha semmiképpen nem teljesülne. Cinikusan fogalmazva az utóbbi esetben megint nagyobb lesz az előrehozott választás esélye.
Abe Shinzo harmadik kormányában (első: 2006-2007, második: 2012-2014) ugyanazok maradtak – a honvédelmi minisztert kivéve –, amelyek a feloszlatást megelőző utolsó hónapjaiban is tagjai voltak. A 2014 szeptemberében zajlott kormányátalakítását követően hamarosan felmerültek a „politika és pénz” jellegű botrányok, emiatt két kormányzati politikusnő lemondott a miniszteri posztjáról. A nők társadalmi szereplésének megerősítése Abe Shinzo egyik legfontosabb politikai üzenete, s nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy minél több női kormánytagja és párttisztviselője legyen. Ezért Abe számára ez a pár hét alatt hirtelen átalakuló helyzet – ki kellett cserélni az ismert politikusnőket a kevésbé látványos utódjaival – több mint kellemetlen lehetett. Az LDP előrehozott választásokon való, földcsuszamlás-szerű győzelme hozzájárult ahhoz is, hogy az átalakított kormány megrendülése minimálizálódjon. Talán úgy is lehet értelmezni a történteket, hogy éppen azért is oszlatta fel Abe a parlamentet, hogy ne adjon további kritizálási teret az ellenzéknek, s minél hamarabb állítsa meg a kormány támogatottságának folytatódó zuhanását. S az az eredmény sem elhanyagolható a kormány számára, hogy mind a két lemondott politikusnőt újraválasztották az egyéni kerületben a szavazók.
A kormányfő a novemberi feloszlatás bejelentésekor „szerényen” azt nyilatkozta, hogy ha a kormánykoalíció elveszítené a parlamenti többségét, akkor lemondana a miniszterelnöki székről. Az eredmény viszont – a történelmi alacsony részvétel ellenére, vagy amiatt – a kétharmados szupertöbbség megismétlése lett. Abe Shinzo harmadik kormány végül a 2014. december 24-i parlamenti ülésen alakult meg. Abénak a párton belül – s persze a párton kívül is – már nincs kihívója, ami azt jelenti, hogy 2015 szeptemberében újra Abét választhatják az LDP elnöknek, akár más versenytársjelölt állítása nélkül. Már olyan vita is hallható, hogy Abe a pártszabályok módosításával vagy azok rendkívüli értelmezésével olyan utat keresne, hogy akár 2020-ig kormányozna, s szívesen megnyitná a második tokiói olimpiai játékokat.