De hol van az a megafon?

„A péntekiek tényleg mindenhol a kapuk előtt vannak. A végeken is. Pénteken már délben vége a közmunkának. A gyerek két napja beteg, iskolában nem volt, mindkét nap korábban kellett hazaérnie ebédet adni. Busz a hét utolsó napján délután már nincs a faluból, így az orvoshoz sem jutnak el. A hétvége is esélytelen. Hétfőn újra közmunka, kimaradni nem lehet, büntetés jöhet. A hónap utolsó péntekjére már nem sok maradt a havi 50 ezerből. Főzni kellene vasárnapra. Van otthon krumpli, kenyeret a szomszédból kell kérnie (talán kapni is fog), mert a mozgó bolt szombaton már nem jár a faluba. A jövő hét péntekéig talán még kitartanak, akkor lesz fizetés. És majd újra elindul a visszaszámlálás.   

Visszaszámlálás ez a következő fizetésig, maga a küzdelem. Amikor az idegen határmenti hátrányos helyzetű településeken utazik végig, azt veszi észre, hogy a megyeszékhelytől csupán 30 kilométerre már nincsenek poszterek, amelyek egy jobban teljesítő ország képét sulykolják. Sőt egyáltalán nincsenek plakátok. Az itt élők már nem számítanak, leszakadtak. Szegénységben, mélyszegénységben élnek, esélytelenül, egy zárványban. Ebből a világból egyedül már nem képesek kitörni, a kérdés viszont ott marad: akkor kivel és hogyan? Egyáltalán ki válaszol a kérdéseikre, hogy miért gondolja bárki is, hogy nekik annyi elég, hogy van (és lesz?) közmunka. Nektek legyen ez a perspektíva, egyébként is, ti csak a probléma vagytok, találjatok magatoknak kiutat, ha akartok. Az elnéptelenedő településeket látva az egyetlen kiút az elvándorlás. Fiatalok  kevesen vannak, talán már külföldön dolgoznak, szüleik, nagyszüleik maradnak, de továbblépni nem tudnak.”