Svábok, zsidók, Trianon – a gazdasági bevándorlás történelmi tanulságai

Elszomorító nézni ezt a magyarországi vitát a „gazdasági” bevándorlásról: mindenki szajkózza a szajkózni valót, pártállásától függően. Fekete-fehér, jó-rossz, megélhetési vagy politikai, és ezzel le is van zárva a kérdés. De hogy valaki komolyabban megvizsgálná magát a jelenséget, arra nemigen van példa.

Pedig a bevándorlás hasznára és veszélyeire az egyik legjobb európai példa éppen Magyarország, még ha ezt teljesen el is felejtettük. Nálunk történelmi távlattal lehet vizsgálni a következményeket, és levonni a következtetéseket.

Az 1700-as években Magyarország kicsiben olyan volt, mint Amerika egy évszázaddal később. A bevándorlás nagyszabású célpontja – csak éppen Európán belül. A török háborúk után komolyabb népsűrűség csak a Felvidéken, a Nyugat-Dunántúlon és Erdélyben volt. Az Alföld hatalmas részein, különösen a Délvidéken, alig maradt ember. És a nagy semmibe, a belső migráción túl, milliónyi bevándorló jött az ország akkori határain kívülről, általában szervezetten, de spontán módon is.

Többségükben gazdasági bevándorlók Németország túlnépesedett vidékeiről, a török által nyomorúságban tartott két román fejedelemségből, vagy éppen Galíciából. De természetesen voltak menekülők is, mint 1690-ben a koszovói szerbek. 

Mi volt a közvetlen hatás? A betelepülők házakat építettek, földet műveltek, mocsarat csapoltak, erdőt vágtak, állatot tartottak. Termővé tették azt a pusztaságot, amit több mint másfél évszázad háborúi taroltak le. Temesköz például tényleg kis Amerikává lett, egyik falu szerb, a másik román, a harmadik magyar, a negyedik sváb, települtek be oda horvátok, bolgárok, zsidók is. Mindannyian hozzájárultak az állam fejlődéséhez adójukkal. Ezt a hozzájárulást ma is látjuk, például Budapest gyönyörű épületeiben. Igen, a Parlament köveiben is ott vannak az Újvidéken hazát talált szerbek, a temesvári németek, vagy éppen a Munkácson letelepedett zsidók adóforintjai.

A bevándorlók által előállított óriási értékből jutott a magyar földesuraknak, az adókból a magyar államigazgatásnak, a vármegyének, és persze a Bécsnek, ahonnan olyan lelkesen szervezték egyébként Magyarország benépesítését. A magyarság sokat gazdagodott kultúrában, és számos nagyszerű tudósunk, híres írónk, költőnk a kor bevándorlóinak leszármazottja.

Azonban volt egy nagy negatívum: a bevándorlás hatására a magyar népesség aránya a török háborúk utáni 53%-ról a XVIII. század végére alig több mint 30%-ra csökkent a történelmi Magyarországon (innen emelkedett aztán vissza 50% környékére a XX. század elejére). Ráadásul egyes szomszédos népek nagy, egybefüggő tömbökben települtek le. Tehát a magyarság nem pusztán másfél évszázad háborúskodásai miatt került kisebbségbe saját hazájában. Nem. A Mátyás-kori bő 70%-ról csak 50+%-ra csökkent az arány, a magyar népességű területek jóval nagyobb háborús érintettsége miatt. Innen még fel lehetett volna állni, ha nincs, pontosabban nem olyan összetételű és tömbszerű a XVIII. századi nagyarányú betelepülés-betelepítés, minden, egyébként nagyon is valós hasznával együtt.

A Magyar Királyság nemzetiségi arányai Teleki Pál vörös térképén

A Délvidék ma Vojvodina és Szerbiában van. Erdély és az egykori Kelet-Magyarország Romániában. Ezzel nem mondom, hogy szerbek és románok ne éltek volna réges-régen ezekben a régiókban, csak azt, hogy a XVIII. századi nagy arányú munkaerő-betelepítési folyamat, részben pedig egy nagy menekülthullám hatására kerültek többségbe. E területek későbbi politikai sorsát alapvetően ez döntötte el, nem Trianon.

Mi a tanulság? A bevándorlás, ha munkaerőre van szükség, rövid távon jó, mindenki profitál belőle. Ha olyan népesség jön, ami kész a beilleszkedésre, egy ország hatalmasat gazdagodhat általa. Magyarország esetében a svábok és a zsidók játszottak történelmileg ilyen szerepet. De nagy, integrálhatatlan vallási-etnikai tömbök kialakulása életveszélyes az adott államra és kultúrára.

Nem mondom, hogy Angliából Kelet-Pakisztán, Franciaországból Észak-Algéria lesz kétszáz év múlva. A mai Európa azonban a jövőjét veszélyezteti, ha alapvetően nem gondolja át bevándorlás- és menekültpolitikáját, mert perifériáin szó szerint tízmilliók állnak indulásra készen.

Bevándorlás mindig volt és mindig lesz. A lényeg az, hogy az alapvetően a befogadó társadalom érdekét szolgálja. Ugyanis az nem tartozik az alapvető emberi jogok közé, hogy valaki megválaszthassa, hol akar élni. Az államoknak szuverén joga, hogy eldönthessék, kit hagynak letelepedni és kit nem.

Az, hogy Magyarországot egy korlátozott mértékű – akár gazdasági – bevándorlás veszélyeztetné, erős túlzás. Hazánknak nem lenne semmi baja, ha befogadna évente egy-két ezer szír vagy iraki keresztényt, egyiptomi koptot. Sőt, szép gesztus lenne egy olyan kormány részéről, amely deklaráltan szívén viseli a sorsukat, mert a Közel-Keleten aligha van jövőjük. Ők igazi menekültek, nem gazdaságiak.

Sőt, az sem jelent végzetes csapást, ha a beinduló gazdasági fejlődés miatt akár többen is jönnének. Egy ekkora népességű ország pár évtizedig évi tízezer fős bevándorlást is elviselne anélkül, hogy karaktere megváltozásától kellene tartania. Igaz, ehhez olyan emberek kellenek, akik hajlandóak és készek integrálódni a magyar kultúrába, és lehetőleg nem egy kultúrkörből érkeznek tömegesen, mert a közös háttér nem integrációhoz, hanem gettósodáshoz vezet.

A bevándorlásnál is a mértékletesség és a változatosság a nyerő recept. Ezt nem tartotta be Nyugat-Európa, amiért már most is nagy árat fizet, és még nagyobbat fog pár évtizeden belül...