Ünnep-e a vasárnap? − Egy keresztény töprengései, nem csak keresztényeknek

Az üzletek vasárnapi nyitva tartásáról folyó vita gyorsan félrecsúszott, de talán még helyes mederbe terelhető. A kereszténydemokrata párt azzal az érvvel nyitott, hogy a bolti dolgozók akaratuk ellenére kényszerülnek vasárnap dolgozni, és jobban járnának, ha ez tilos lenne. A vevőknek úgymond nem nagy fáradtság másik napon vásárolni, a várható keresletbővülés pedig ellensúlyozza az üzlettulajdonosok veszteségét. Utóbbi egyébként sem lesz túl nagy, mert az emberek nem kevesebbet fognak vásárolni, hanem máskor. Az érvek mindegyikében van némi igazság, de mindegyikkel szemben erőteljes ellenérvek is felhozhatók, amelyekre gyorsan rátaláltak még kormánypárti politikusok és publicisták is. Bár ezek az ellenérvek helytállók, és az eddigi intellektuális vita győztesei a vasárnapi zárás ellen érvelők, még sincs igazuk. Nekik sincs. Egy keresztény állampolgár töprengései következnek, nem csak keresztényeknek.

*

Lássuk először is dióhéjban az eddigi vitát (eltekintve attól a kevéssé ízléses próbálkozástól és annak jogos kritikájától, hogy az ügyet a kiskereskedelmi piac átrendezésével „árukapcsolják”). Kétségkívül sok bolti dolgozó van, aki nem tud munkahelyet váltani, amikor az üzletvezető egyszer csak bejelenti, hogy mostantól vasárnap is nyitva vagyunk, s annál kevésbé talál a kiskereskedelemben másutt állást, minél több üzlet dönt így. Ugyanakkor nyilván mások pedig örülnek a vasárnapi pénzkereseti lehetőségnek vagy annak, ha éppen a hosszabb nyitva tartás miatt alkalmazzák őket. Igaz, hogy sokaknak némi odafigyeléssel megoldható, hogy ne kelljen vasárnap vásárolniuk. Máskor, másoknak viszont nem. Van olyan üzlet, amelynek kevéssé fáj a zárva tartás, de mások hangos tiltakozása nyilvánvalóvá teszi, hogy nekik meg nagyon is.

Téved, aki úgy gondolja, hogy a közgazdaságtanban nem komolyan tárgyalt felvetés, hogy a nyitvatartási idő terén folytatott verseny korlátozása bizonyos feltételek mellett nem járhat nagyobb haszonnal, mint költséggel (lásd például itt és itt és itt és itt). De ennél csak az téved nagyobbat, aki azt hiszi, hogy ezek a feltételek általában fennállnak. Ha eltekintünk – a gyakran számottevő – alkalmazkodási tehertől (lásd a szegény pénztáros nénit, aki inkább töltené otthon a vasárnapot), végső soron mégis csak arról van szó, hogy megengedjük-e, hogy munkaadók és -vállalók, illetve eladók és vevők szabadon kölcsönösen előnyös üzleteket kössenek egymással. Pontosan ezért érezhetjük úgy a hétköznapi tapasztalataink alapján is, hogy a kereszténydemokrata párt érvelése sántít.

A helyzet az, hogy ha a vita a körül forog, hogy a vasárnapi bevásárlás tiltásának gazdasági haszna vagy költsége nagyobb-e, abból a zárva tartás mellett érvelők bajosan jöhetnek ki győztesen. A vasárnapi munkaszünet mellett más érvet kell keresniük. Ennek pedig, mint igyekszem világossá tenni, keresztény szemszögből kifejezetten örülnünk kell. 

Azt hiszem ugyanis, hogy az egyetlen fajsúlyos érv az lehet, hogy a vasárnap ünnep. Ünnep, amiért érdemes áldozatot vállalni. Amiért érdemes lemondani a „GDP” akárhány százalékáról, a kényelmesebb bevásárlásról, a fizetéskiegészítésről, a többletmunkahelyekről. A bökkenő persze az, hogy ez egy alapvetően keresztény gondolat. Egyik keresztény érvelhet így a másiknak. Sőt, nem csak megteheti, hanem így is kell tennie, ha komolyan veszi a parancsot, hogy az „Úr napját szenteld meg”, és az Egyház évezredes tanítását. Ez egyáltalán nem csak a templomi liturgiában való részvételt jelenti. A katolikus Katekizmus szavaival, amelyekkel ez esetben vélhetően a protestánsok is egyet tudnak érteni: „A vasárnapot az egész egyházban őseredeti, kötelező ünnepként kell megtartani… a hívek tartózkodjanak az olyan munkától és tevékenységtől, melyek az Istennek kijáró tiszteletet, az Úr napjának sajátos örömét, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlását, valamint a test és a lélek pihenését akadályozzák, [továbbá attól], hogy másokra szükség nélkül olyan terheket rójanak, ami akadályozza őket a vasárnap megtartásában” (2193-2195).

*

Keresztény szemszögből az az érvelés, ami a vasárnap hasznát bizonygatja a költségével szemben, valójában a vasárnapot a hétköznapok porába rántja le. Akaratlanul is az ünnep voltát tagadja. Ha azért kell a munkaszünet, hogy jobb, könnyebb legyen az embereknek, akkor ezzel az érvvel a vasárnapot a hasznosság, a kényelem szintjére helyezem, megfosztva ünnepi lényegétől. Amikor két éve Olaszországban a gazdasági válságra hivatkozva a törvényhozás liberalizálta a vasárnapi nyitva tartást, a tiltakozók pontosan fogalmaztak: „A vasárnapnak nincsen ára”.

A közéleti problémát természetesen az jelenti, hogy ma Magyarországon a vallásukat gyakorló keresztények kisebbségben vannak, és az iménti érvek a nem keresztény többségnek közvetlenül nem hozhatók fel. Szerencsétlen, önbizalmat nélkülöző válasz azonban, ha keresztényként eltagadjuk, hogy a probléma lényegét tekintve vallási gyökerű. A lóláb rögtön kilóg. Ráadásul saját vallásunknak, de még hitünknek sem teszünk jó szolgálatot, hiszen indirekten ugyan, de mégis csak eltagadjuk a vasárnap ünnep voltát. Persze álságos lenne egy-egy pártpolitikuson csattantani az ostort, és a kereszténydemokrata szándék, hogy nem keresztények számára is releváns érvekkel próbálkozzanak, tulajdonképpen dicséretes. A politikus azokból az érvekből győz, amelyeket a működése szellemi közegében talál. Lássuk be, sem a laikus értelmiség (köztük e szerző), sem a klérus nem jeleskedett ez ügyben a szellemi homály oszlatásával! Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a vitának ez a félrecsúszása, a vallási alapú érvelés elmulasztása a magyar keresztény élet sanyarú állapotának tükre. Pedig a helyes érvek régről jól ismertek.

Keresztényként a nem keresztények felé fordulva, a vasárnap törvényes szabadnapként való elismerése mellett egyrészt így érvelhetünk: „nekünk fontos a vasárnap megünneplése, kérjük, hogy tartsátok ezt tiszteletben”. Segítsetek nekünk, hogy kisebb áldozatok árán tudjuk követni a lelkiismeretünket. Ridegebben fogalmazva: kérjük, hogy biztosítsátok a vallásunk szabad gyakorlását. Még egyszer: nem csak a liturgián való részvételt, hanem az egész nap megszentelését is.

A vasárnapot védő állami törvények elfogadása az ókori Rómában a keresztényüldözés lezárásának fontos eseménye volt. Ma persze nem üldöznek minket. Mégis van, akinek komoly, valós lemondás, hogy ne dolgozzon vasárnap, illetve ne ezen a napon intézze a családi bevásárlásait, amikor a társadalomban ez válik normává. Az az érv, hogy a kormány otrombán felülírja emberek millióinak egyéni döntéseit, a visszájára is fordítható: jelzi, milyen erős szokássá vált a vasárnapi bevásárlás, mondhatni olyan koordinált társadalmi gyakorlattá, amely alól egyre nehezebb kivonniuk magukat azoknak, akik erre indíttatást éreznek. Persze erre lehet azt válaszolni, hogy az utóbbiak kevesen vannak, és a társadalmi nyomás nem olyan erejű, mint az állami tiltás. Mégis, talán nem udvariatlanság e kritikusoktól elvárni, hogy figyeljenek a vallásgyakorlók kérésére, akik – tegyük hozzá – nincsenek azért olyan kevesen. A magyar lelkiállapotról készült 2013-as felmérés szerint a felnőtt népesség 23 százaléka sorolta magát ebbe a kategóriába. A kérésük ugyanis nem az, hogy folytathassanak egy régi szép (vagy nem szép) szokást, hanem hogy hétről hétre megtehessék, ami értelmet ad az életüknek, amit a legfőbb jónak tartanak. 

*

Ezzel el is érkeztünk a keresztények második érvéhez, ami a szabad vasárnap mellett szól. Így hangzik: a vasárnap ünnep volta nektek, nem keresztényeknek is értékes lehet. Ez az érv türelmesebb magyarázatot és meghallgatást igényel, de manapság még fontosabb, mint a vallásszabadság érve. A keresztények meggyőződésük szerint vasárnap nem egyszerűen Isten felé fordulnak, hanem őt is utánozzák. „Isten megpihent a hetedik napon mindazon munkája után, amit végzett” (Ter 2,2). Isten, ha mindenható, aligha fáradhat el. Miért pihent tehát? Azért, hogy szemlélje a megteremtett világot, és ezzel elismerje, megerősítse, ami szép, jó és igaz benne. Az ember számára – akkor is, ha nem keresztény – az ünnep azt jelenti, hogy átmenetileg kilép a hétköznapokból, és a végső értékek felé fordul.

A munka és a fogyasztás, vagyis a hétköznapok tevékenységei, hasznos dolgok, de hát jól  tudjuk, hogy csak eszközök – önmagukban nem adnak értelmet az életünknek. De nem ad értelmet önmagában a kikapcsolódás, a pihenés sem. Gyarlók vagyunk, s ha nem figyelünk tudatosan a végső értékekre, gyorsan szem elől tévesztjük őket. Ki ne félne attól, amitől a költő:„Nincs meg a kincs, mire vágytam,/A kincs, amiért porig égtem”? Az ünnep azt jelenti, hogy egy kis időre kilépünk az eszközök, a köztes célok világából, és igenlően fordulunk a szép, az igaz, a jó felé. „Elengedjük magunkat”, teret nyitunk annak, hogy ne kalkuláljunk, hogy felszabadultan örülhessünk, egyúttal érdek nélkül jót cselekedhessünk. Ezt tesszük mindenféle vallási megfontolástól függetlenül egy születésnapon is. Önmagáért igeneljük a másik embert, önmagáért örülünk az együttlétnek, öncélúan széppé és jóvá szeretnénk tenni az ünnepelt számára (s magunk számára is) a napot, pazarló bőkezűséggel akarunk ajándékozni. Mindez luxus, haszontalanság.

A keresztények – már-már megbotránkoztató módon – azt mondják: ezt a luxust hétről hétre meg kell engednünk maguknak. Nem azért, mert anyagilag „megengedhetjük” magunknak. Nem csak akkor, ha már elég gazdagok vagyunk hozzá – mondjuk, mint az osztrákok. Hanem ettől függetlenül. Azért, hogy ne laposodjon el, ne ürüljön ki az életünk. Hétről-hétre felpillanthassunk az életünk horizontjára. És még valami: ünnepelni csak közösségben lehet, egyszerűen azért, mert a szép, a jó és az igaz helye nagyrészt az emberi kapcsolatokban van. Nem csak a szűk személyes viszonyokban, hanem a tágabb, lazább közösségekben, a társadalom egészében is. Ezért érdemes a szabad vasárnapról egy politikai közösségnek együtt döntenie.

Ha ezt közösen belátjuk és elfogadjuk, a hétköznapok és a szabad vasárnapok váltakozásában a hívők és a nem hívők egyaránt rálelhetnek arra a ritmusra, amely segíti őket abban, hogy tartalmas és értelmes életet éljenek. Végül pedig, paradox módon, a hasznosság is nyerhet. A már idézet magyar lelkiállapot-felmérés szerint a vallásosság „védőfaktor” szerepe kimutatható az egészség, az általános közérzet, a depresszió, a szorongás, a párkapcsolati stressz és a szabálysértő magatartás terén is. 

Ha igaz, hogy ebben a vasárnap megünneplésének is komoly szerepe van, akkor a nem hívők életminősége is javulhat, ha követik a felajánlott mintát. Aki tudományos bizonyítékokat akar, megfontolhatja például az amerikai kutatásnak a tanulságát, amely erős oksági kapcsolatot talált a vasárnapi nyitva tartás törvényi engedélyezése, a templomlátogatás és a személyes boldogság között, főként a nők körében. Vagy esetleg egy másik tanulmányét, amely azt találta, hogy a törvényi változás az eleve vallásosak körében növelte az alkohol- és a drogfogyasztást.

Hogy az itt felsorakoztatott érvek ma Magyarországon kit győznek meg, nem tudom. De hogy az idő nem fog rajtuk, abban biztos vagyok.