Ízlelgettem a szabadság addig ismeretlen ízét

„Temesvár! Temesvár – ezzel a felkiáltással fogadtam munkából hazatérő szüleimet, majd rögvest körülültük a rádiót. Nem hittünk a fülünknek. Pedig már visszafordíthatatlanná vált minden.

December 17-én délután nekiszegeztem a kérdést édesapámnak: Mi az a pluralizmus? – Többpártrendszer, fiam. Olyan, amikor az ország irányításával a választók több párt közül egyet bíznak meg. – Hát erről beszélnek a Szabad Európán? Létezik olyan is? Nemcsak Ceausescu fog eltűnni, hanem egész rendszere?
Nem hittem el.

Aztán saját szemeimmel, illetve egy Smena 8-as amatőr fényképezőgép lencséjén keresztül tapasztaltam meg: mégis eljött, amire annyira vártunk. Ceausescu még egyszer kiállt népe elé, de már késő volt. Elszabadult a pokol.

Az »öreg« visszamenekült a pártszékház erkélyéről, és csak arra ocsúdtam, hogy lázasan fényképezek. Bele a tévénk fekete-fehér képernyőjébe, bele az ócska fadobozba, amelyből éveken át üvöltötte tele a gyerekkoromat tartalmatlan lózungokkal a senkiházi kommunista suszter, aki ellopta saját népe teljes jövőjét.

Megállás nélkül kattintgattam, mintha csak ezen múlott volna minden, nehogy ellopják tőlünk az utolsó reménységet, nehogy elvegyék a forradalmunkat.

Másnap, december 22-én reggel Constantinescu le akarta tartóztatni apámat az irodájában, ő azonban szemberöhögte.

Végre megtehette.

Három órával később Constantinescu meredek havasi kapaszkodókon félcipőben, öltönyösen rohanva hagyta el a várost – nyomában feldühödött székelyekkel, a testvérekké vált román bányászokkal. Én akkor már negyven kilométerrel odébb, szüleimmel Csíkszereda magyarjai közé vegyülve ízlelgettem a szabadság addig ismeretlen ízét. Fel-alá rohangáltam a többezres tömegben, úsztam a szabaddá és eggyé vált emberekben.”