Mi is tehát ez az orbáni demokrácia?

„A polgári demokrácia a harmadik a definíciók sorában az illiberális és kereszténydemokrata után, amivel a kormánypárti propagandisták a rezsimjük meghatározása érdekében próbálkoznak, és a második a vegytiszta hazugságok sorában. Az illiberális is hazugság a maga negédes semmitmondásával, de legalább nem olyan ordas hazugság, mint a kereszténydemokrata vagy a polgári jelző, amelyekkel nemes veretet kölcsönöznének egy kizárólag romlott árut tartó szatócs rezsimnek, és amelyekkel ugyanez a Rétvári nem késlekedne lejáratni a maga vélhető identitásának két tartóoszlopát, kereszténységet és polgáriságot, de mit neki Hekuba, ha ezzel is igazolhatja hűségét a felcsúti ember előtt. Vagy tán Orbánnak sem a szavai, sem a tettei nem lennének elég világosak a környezete számára? Akkor hadd súgjam meg a rétváriknak (nem mintha érdekelné őket bármi az erkölcsi világrendben): autokrácia épül, Putyin- és Erdogan-style. Se több, se kevesebb.

A kérdés leginkább mégis az, hogyan lehetséges a demokráciának az a fénytörése, hogy az udvaroncokon túl kétmillió ember továbbra is képes azt a maga javára értelmezni? Hát úgy, hogy ez valóban demokrácia abban a primitív, törzsi, háromezer évvel ezelőtti, de máig túlélő értelemben, hogy a győztesek diadalt ülnek, és bosszút állnak a veszteseken. A demokrácia eszerint nem sokban különbözik a permanens forradalmi állapottól és leszámolástól, ami az egyszerűbb szavazók agyában, akik bármilyen választási rendszerben vagy párt mögött többségben vannak, életük ritka, fénylő sikereként jelenik meg, amelyet ki kell élvezni újra és újra. A demokrácia feminin, konszenzuskereső értelmezése, amely a liberális demokráciának a checks and balancestől az állam alapvető semlegességén és az erős civiltársadalmon át az internet szabadságáig terjedő intézményrendszerében ölt testet, ebben az atavisztikus keretben hazug, elpusztítandó erkölcsként, megalkuvásként és az absztrakt erőktől való vereségként merülhet csak föl.

Orbán azonban abban az értelemben is hazudik (azon túl, hogy a legalantasabb emberi ösztönöket emeli ki az igazság hordozóiként, miközben azok látványosan rosszat tesznek a társadalomnak), hogy a többségi akaratot – éppen, mivel valójában kisebbségi – is képzi: eszközei a mindent átható propaganda, a választási szabályok folyamatos, kalkulált módosítása, a nyelv cinikus kifordítása (lásd a rétvárik beszédmódját), rablott pénz odadobása a bosszúra nevelt népnek, ellenfelei vélhető megvásárlása, a választók megfélemlítése, a »nemzeti konzultációk« stb. Magyarán valójában többsége sincs, hanem ezt is létre kell hoznia, amit könnyebben megtehet, ha már kiüresítette azt az intézményrendszert, amely ezt akadályozná. A liberális demokrácia intézményrendszerének legyilkolása tehát egyszerre engedett utat egyrészt a közvetlen demokrácia és a választók pszichés manipulációja, másrészt a többség procedurális előállítása felé.”