Rendszerváltók a ködben

Szerető Szabolcs, a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettesének írása.

„Az ember az a lény, aki ködben halad előre. De amikor hátranéz, hogy megítélje a múlt embereit, nem lát ködöt az útjukon. Jelenéből, mely az ő távoli jövőjük volt egykor, útjuk teljesen világosnak tetszik, elejétől végéig láthatónak. Hátranézve az ember látja az utat, látja az előrehaladó embereket, látja tévedéseiket, de a köd szertfoszlott.”

(Milan Kundera: Utak a ködben, Elárult testamentumok, Európa Könyvkiadó, 1996, Réz Pál fordítása.) 

Nem áltatom magam és az olvasót azzal, hogy a huszonöt éve történt rendszerváltásról, rendszerváltozásról valami merőben újat tudok mondani. Kellő távlatból, újabb évtizedek elteltével könnyen más megvilágításba kerülhet majd az egész folyamat. Akkorra talán teljesen szertefoszlik a köd, amely, bevallom, az én látásomat még mindig elhomályosítja olykor. A legtisztábban éppen a saját korábbi tévedéseimet látom.

Most mégis valaki másét idézem fel. 1988 végén az egyik történész oktatónk a szemináriumi foglalkozás tárgyhoz nem illő bevezetéseként azzal fordult hozzánk, elsőéves egyetemistákhoz, hogy Grósz Károly pártfőtitkár fehérterrorral riogató, keményvonalas beszéde mindenfajta demokratizálási kísérlet végét jelzi. – Ne legyenek illúzióink, semmi nem változik, a rendszer marad – óvott minket élettapasztalattal felvértezve a forrófejű cselekvéstől. Egy év sem telt el, és az 1956-os forradalom és szabadságharc immár szabadon ünnepelhető évfordulóján kikiáltották a köztársaságot, miután az ellenzék és a hatalom képviselői megállapodtak a szabad választásokról, a demokratikus átmenet forgatókönyvéről. 1989. október 23. valóban történelmi fordulópont volt, még ha magán is hordozta azt a különös és zavaró kettősséget, ellentmondásosságot, amely a következő 20-25 évünket jellemezte.

A köztársaság Kossuth téri kikiáltását csak a tévében néztem, mert lelohasztotta lelkesedésem, hogy a nemrég még '56-ot gyalázó pártállam egyik képviselője állt a Parlament erkélyén. (Nem Szűrös Mátyás személye, hanem a helyzet fonáksága zavart.) Délután, este az ellenzéki felvonuláson már felszabadultan vettem részt, ott minden és mindenki a helyén volt, úgy emlékszem.

*

Nehéz mit kezdeni azzal a véleménnyel, miszerint voltaképpen nem is történt rendszerváltás; vagy ami történt, színjáték, nagy átverés, felszínes átalakulás, cégérátfestés volt csupán. 1990. május 2-én, a szabadon választott Országgyűlés megalakulásával új rendszer született: egypártrendszer, diktatúra helyett többpártrendszer, szabad választásokon alapuló parlamentáris demokrácia; tervgazdaság helyett – az alkotmány szerint legalábbis: szociális – piacgazdaság. Szuverén állam. Az első szabadon választott kormány és parlament pedig megalkotta az új, jogállami intézményrendszert, s elkötelezte az országot az euroatlanti integráció ügye mellett. Mi ez, ha nem forradalmi változás?

Úgy zajlott tehát minden, ahogy a demokrácia nagy könyvében meg van írva. Ha mindezt tényként elfogadjuk, rögtön adja magát a kérdés: akkor mégis mi volt a baj? Mert azt is különös lenne vitatni, hogy valami nagyon félresiklott.

Azok a vágyak, amelyek az átalakulást kísérték, nagyrészt beteljesületlenek maradtak. Nem hiszem, hogy az átlag magyar polgár azt várta, egyetlen ugrással elérjük mondjuk az osztrák életszínvonalat. Az viszont bizonyosan nem igaz, hogy az átalakulást szükségképpen csak így, az elszenvedett hatalmas társadalmi veszteségekkel lehetett végrehajtani. Mely roppant áldozatok értelme is megkérdőjeleződött a 2010 előtti években. Nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar modell – ha volt ilyen – felélte tartalékait, a Nyugathoz való felzárkózási kísérlet kudarcba fulladt, s éppen az uniós csatlakozás után tudatosult a társadalomban, hogy a régiós éllovas szerep is a múlté. Pedig húsz év nem kis idő: máshol, máskor a világ által szájtátva figyelt gazdasági csodához is elegendő volt. A rendszerváltás társadalmi programját az MDF népi szárnyához sorolt Csengey Dénes fogalmazta meg szépséges tömörséggel: Európába, de mindahányan! Talán abba halt bele fiatalon, 1991-ben, hogy megérezte: hatalmas erők térítik el ezt a tiszta szándékot.

Mi volt a baj? – kérdeztem az imént. Az 1989-90-es új alkotmány, amely formailag valóban az 1949-es sztálini szöveg átfogó módosítása volt, de amely egy új rendszert hozott létre? A fent említett zavaró kettősség itt is tetten érhető: a pártállami hatalom és ellenzéke közötti alku nyomán, tehát forma szerint népi felhatalmazás nélkül született alkotmány önmagát is ideiglenesnek nevezte, ám a magyar politika hamar jelentkező végletes megosztottsága megakadályozta egy új, végleges alkotmány elfogadását. Az átalakulás kudarcait méltatlan lenne egyszerűen a régi alkotmány nyakába varrni – Antall József, Tölgyessy Péter, Szabad György, Sólyom László, Orbán Viktor, Kónya Imre és társaik nagyot alkottak '89-ben, s ha tévedtek is olykor, jó szándékukhoz, tisztességükhöz nem férhet kétség –, ám a pillanatnyi érdekviszonyokat tükröző megoldások „befagyása” nem segítette elő az alkalmazkodást a gyorsan változó viszonyokhoz. Itt megjegyzendő, az 1989-es alkotmánymódosítás a második köztársaságot létrehozó, 1946-os törvényhez nyúlt visssza, amely minden kiválósága ellenére – egészen más okból – szintén képtelen volt beteljesíteni küldetését.

Logikus volt tehát, hogy a kudarcos régi helyett 2010-ben valami jobbat ígérő Fidesz–KDNP, élve a kétharmados felhatalmazással, új alaptörvényt alkotott. Melyet az idei parlamenti választás utólag is legitimált.

*

A nagyobb bajt nem a közjogi berendezkedés, hanem az a konszenzus okozta, amely az 1990 utáni első két kormány gazdaság- és társadalompolitikáját minden különbözőségük ellenére meghatározta. A Nyugat és a hazai közgazdászelit által erőltetett, az egyszerűség kedvéért neoliberálisnak nevezett politika túlhajszolt és az állami vagyon nagyjából egyharmadát nyom nélkül eltüntető privatizációt, drámai piacvesztést, egyenlőtlen feltételekkel azonnali versenyre késztetett hazai gazdaságot, túlkonszolidált bankrendszert, leépülő helyi gazdasági közösségeket, lazuló erkölcsi normákat hozott. A folyamatra a koronát a közműszolgáltatók privatizációjával a Horn-kormány tette fel, amikorra megtörtént a hídverés a szervezett alvilág és a politika között is (lásd az MSZP-s Katona Béla nyilatkozata 1995-ből). Mindez nem volt szükségszerű, csak végzetes. Mintha az ország a neoliberális megoldások kísérleti terepévé vált volna, amihez a döntéshozók személyes érdekből, meggyőződésből, konformizmusból, tájékozatlanságból vagy egyszerűen ostobaságból asszisztáltak.

Ma már világosan látszik, hogy amit a rendszerváltás idején versenyelőnynek gondoltunk, az ország előrehaladott betagozódása a nyugati pénzügyi világba, az egyben csapda is; az államadósság jelentette kiszolgáltatottság az Antall-kormány kezét is megkötötte; gazdasági, pénzügyi értelemben nem indult tiszta lappal az új világ (Debreczeni József Antall-könyvéből tudjuk, hogy a távozó kormány 1990 tavaszán nem hagyott hátra maga után használható, az ország tényleges állapotát bemutató adatbázist). Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy az átalakulásra kész forgatókönyvük leginkább a pártállami elit alkalmazkodóképes csoportjainak, KISZ-es, titkosszolgálati hátterű vállalkozóknak, a nyugati nyitásban élenjáró tisztségviselőknek, a spontán privatizáció lovagjainak volt. Akik nem megakadályozni akarták a megakadályozhatatlant, hanem befolyásolni, a saját érdekeik szerint alakítani, ami sokáig igen jól sikerült is nekik. A hivatásos, karrierjüket az állampártban felépítő reformerek semmilyen hasznos reformot nem vittek végig, ha felelős pozícióba kerültek, kudarcot vallottak, ám évtizedekig ők uralták a nyilvánosságot mint felkent szakértők. Akik dilettánsnak bélyegezték a jobboldali kormányokat, amelyek leginkább az ő súlyos örökségük terhe alatt rogyadoztak.

Ma már világosan látom, hogy a rendszerváltás euforikus pillanatai nem voltak elégségesek a katarzis kiváltásához, s ez a hiány láthatatlanul roncsolta, mérgezte az egész folyamatot. A hamis megbékélési retorika igyekezett álomba ringatni a társadalmat, miközben a valódi, még elevenen élő sérelmek jóvátétele nem, vagy csak részlegesen valósult meg. Az átalakulás vértelen jellegét felbecsülhetetlen értéknek tartom, de a jogállami igazságtételtől ennél azért jóval többet reméltünk. Legfeljebb azon vitázhatunk, hogy a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság, vagy az első parlament a fő felelős ezért. Utóbbiban négyötödös többségben voltak a magukat a korábbi rendszer ellenzékének tekintő pártok, mégsem találták meg a probléma megoldását. És óriási, helyrehozhatatlan hibának tartom ma már például azt is, hogy az akkor egyetlen (köz)televízió nem közvetítette Antall Józsefnek a kormány megválasztása után elmondott, valóban történelmi beszédét, ami a társadalomnak szólt, csak éppen nem juthatott el hozzá. Katartikus pillanat helyett az első szabadon választott kormány beiktatása mély sebeket hagyó emlék, a megosztottság szimbóluma, a médiaháború egyik első ütközete lett.

Ma már világosan látom, hogy a rendszerváltozás eltérítésének döntő pillanata volt az SZDSZ 1992 őszén tartott kongresszusa, ahol a párt kemény magja a véleménydeformáló médiaértelmiség mozgósításával egy év pártelnökség után megbuktatta Tölgyessy Pétert. Ezt megelőzte egy fontos vita a párton belül Orbán Viktor mai tanácsadója, Tellér Gyula és kemény mag között: előbbi a megalvadt pártállami struktúrák elleni küzdelmet, utóbbi csoport a jobboldali kormány megbuktatását tartotta mindennél fontosabbnak. Tölgyessy azon a kongresszuson az MSZP-t nevezte pártja legnagyobb ellenfelének a következő választásokon; a másik szárny már akkor a szövetségkötésre készülhetett. Ha az a szavazás másként alakul, aligha jön létre 1994-ben az MSZP–SZDSZ-koalíció. Erről jut eszembe: a rendszerváltás nem színjáték volt, csak egy nagy álarcosbál is kísérte. Sokan megkésve fedték fel arcukat a választók előtt. Annak idején számomra is evidens volt például, hogy az átalakulásban játszott szerepe, minden érdeme ellenére az exkommunista Pozsgay Imrénél jobb választás köztársasági elnöknek a rendszerváltó pártok által jelölt egykori '56-os elítélt, Göncz Árpád. Ma már nem vagyok biztos abban, hogy jobban jártunk vele.

*

Ha van hasonlóság 2010 és 1989-90 között, akkor az, hogy mindkét esetben folytathatatlanná vált a rendszer addigi működése. Így ahogy huszonöt éve, úgy most sem opció a visszatérés a múlthoz, jelen esetben az 1989-es alkotmányhoz, a 2010 előtti gazdaság- és társadalompolitikához. Hogy a régi helyébe lépett új mennyire lesz sikeres, mennyiben képes megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeknek az 1990 utáni rendszer nem, ma még nem tudható.

Annyi bizonyos, hogy a Fidesz legalább a valódi problémákra keres válaszokat, s érteni, ismerni látszik az emberek gondolkodását, vágyait. A rendszerváltás, rendszerváltozás utáni kormányok legtöbbje, azt hiszem, itt hibázta a legnagyobbat. Furcsa, hogy nem értették, mennyire természetes igénye minden emberi közösségnek a biztonság, a rend. A ciklikusan visszatérő, „ortodox” – reménytelen, hiábavaló, perspektíva nélküli stb. – megszorítások után érthető módon vált csodafegyverré az Orbán-kormány kezében a valódi közteherviselésre alapozó politika, a rezsicsökkentés, úgy általában a nemzeti érdek megfogalmazásának és képviseletének igénye.

A rendszerváltás, rendszerváltozás bonyolult és szinte mindenkit váratlanul érő folyamat volt. Az események aktív résztvevői közül sokan ma is az akkori vitáikat vívják, mintegy önigazolásképpen is. Érthető, hiszen általános érzés, hogy a 25 éve történt fordulatból többet, ennél jóval többet ki lehetett, ki kellett volna hozni. A politikai, szellemi, gazdasági elit összességében rosszul teljesített. Vitázni nem erről, csak az okokról érdemes. Ám nehéz határvonalat húzni a tévedés és az ártó szándék között. Ezért csak óvatosan az ítélkezéssel!