„Az önmagukat demokratikus ellenzékinek nevező pártok egy nagy történetet mesélnek.
Diktatúra van
- óbégatják. Ez a retorikai fordulat komoly erőt képvisel. Olyan pánikgomb, amelyet felelősségteljes politikusok csak a legsúlyosabb vész esetén nyomnak meg. Az ellenzékieknek naponta sikerül.
- Diktatúra van, diktatúra van - kopnak a szavak. - Diktatúra van, diktatúra van - szépen lassan teljesen elvesztik súlyukat. A farkasordító kisgyerek megfontoltságát idézi az a vehemencia, amellyel újra és újra elhangzik ez a szópáros. Diktatúra van. Na és? Ebből következik bármi is?
Semmi nem következik. Semmi, az égadta egy világon. Az átlag polgár ugyanúgy elmegy színházba vagy focimeccsre, megnézi a RTL-n a Híradót vagy a köztévén, WC-illatosítót vesz vagy épp virágágyást. Nem érzékelhető számára semmi változás. Semmi. Még párszor a nyomatékosítás kedvéért leírom: semmi, semmi, semmi. Semmi.
Hiába szajkózzák a valóságmagyarázatukat, ha az egész lepattan: Mari néni és Gazsi bácsi nem érzi diktatúrát.”