Mindent egybevetve a konzervatívoknak vannak jobb érvei. Nem feltétlen mindenben: az egyház hozzáállása a meleg katolikusokhoz , például, gyakran sokkal büntetőbb és ellenséges, mint az olyan heteroszexuálisokhoz való lelkipásztori hozzáállás, akik olyan helyzetben élnek, amelyet az egyház bűnösnek tart, és világos lehetőség van rá, hogy az egyház megértőbb legyen a meleg keresztények által hordozott kereszt iránt.
De amögé a fogadtatás mögé nézve, amely általában a nem házassági kapcsolatok erényeinek ünneplését fogadta, aminek a szinódusi dokumentum tűnt, ez akkora szakadékot teremthet a hivatalos tanítás és a valóságos gyakorlat közt, amely túl nagy ahhoz, hogy fenn lehessen tartani. Ami pedig az újraházasodottak áldozását illeti, azon semmi megvitatásra alkalmas nincsen. A katolikus egyház kész volt elveszíteni az Angol Királyságot , és vele az egész angolszász világot azon álláspontja megvédelmezésért, hogy amikor az első házasság érvényes, akkor a második házasságtörés, s ez az álláspont a Názáreti Jézus konkrét szavaiban gyökerezik. Ebben az ügyben a változás, függetlenül attól, hogy miként érték el, nem fejlődés volna, hanem ellentmondás és visszafordulás.
Egy ilyen fordulat pedig a szakadék szélére lökné az egyházat. Természetesen egy ilyen lépést üdvözölne pár progresszív katolikus és ünnepelné a világi sajtó. Ugyanakkor a katolikus egyház püspökei és ortodox hívei közül sokakat tarthatatlan helyzetben hagyna – mivel a kételyt és az elpártolást, a világvége-hangulatot és a paranoiát bátorítja, sőt, a valódi szakadást.
Igen, az egyház ortodox hívei és támogatói kisebbségben vannak – gyakran pici kisebbségben – a magukat katolikusnak tartók közt a nyugaton. De ők azok az emberek, akik a legtöbbet teszik, hogy életben tartsák az egyházat az intézményei hanyatlás korában: ők azok, akik energiájukat, idejüket és pénzüket nem kímélve támogatták az egyházat egy olyan időszakban, amikor az botrányoktól szenved, és ők azok, akik megküzdöttek azért, hogy felnőjenek ehhez a tanításhoz és eszerint éljék a családi életüket, ők azok, akik papnak mennek és hitéletet élnek egy korban, amikor az ilyen hivatást nem becsülik már annyira, mint egykor. Annak ellenére maradtak hűek, hogy a vezetőik erkölcsileg elárulták őket; nem érdemelnek meg hát még egy teológiai árulást is.
Ez az, ami ösztönözheti a pápát, hogy visszalépjen a szakadék széléről – amint azt a záróbeszéde tükrözte, amelyben az egyházi törésvonalak közti középutat szorgalmazta, ahogy azt talán már előre eldöntötte.