A pápa és a szakadék

„(…) Papíron a tanítás úgy tűnik, mintha kivételesen nagy hatalmat adna a pápának – minthogy nem tévedhet, ahogy az I. Vatikáni Zsinat kijelentette 1870-ben –, amikor »meghatároz egy tanítás a hittel vagy erkölccsel kapcsolatban, amelyet az egész Egyház vall«.

A gyakorlatban ugyanakkor ez egyértelmű és tényleges határokat von a hatalmának.

Ezeket a határokat részben a hétköznapi emberi szerénység is meghatározza: »Csak akkor vagyok tévedhetetlen, ha tévedhetetlenül beszélek, de soha nem szabad így tennem« - mondta állítólag egyszer XXIII. János pápa. De ugyancsak limitálja a pápai hatalmat a létező tanok kötelező mivolta, amelyet egy pápa nem változtathat meg és nem mondhat neki ellent anélkül, hogy, nos, gyarlónak, nem csalhatatlannak állítsa be saját hivatalát – hatásosan szétbombázva ezzel azt a tekintélyi megalapozottságot, amelyen a döntései nyugszanak.

Nem meglepő módon így aztán a pápák általában nagyon óvatosak. Azon két esetben, amikor egy egyházfő hitbéli dogmát deklarált, ezt olyan tárgyban tette – a Szűzanya szentsége –, amit kevés hívő katolikus gondolt ellentmondásosnak. A nagyobb egyházi reformok utolsó időszakában, a II. Vatikáni Zsinat alatt a pápák nem voltak szellemi vezérek, és a zsinati vitákat – míg persze hevesek voltak – (pápailag megerősített) konszenzus felé kormányozták: a dokumentumok a tanbéli fejlődés letéteményesének tűnnek, a vallásszabadságról és judaizmusról, amelyeket kevesebb, mint száz ellenszavazattal fogadtak el 2300 igen mellett.

De Ferenc pápa alatt valami nagyon más történik. Nyilvános szavaival és gesztusaival, az általa kinevezett személyeken át, és a vitákon át, amelyeket bátorított, ez a pápa többször jelezte szándékát azon katolikus tanok újragondolására, amelyek nyilvánvaló ellentétben állnak a nyugati életstílussal – szex és házasság, válás és homoszexualitás.

A családról szóló szinóduson, amely egy hete ért véget Rómában, a lebonyolításért felelős prelátusok –  akiket a pápa nevezett ki – formálisan kezdeményezték ezt az újragondolást, közzétéve egy dokumentumot, amely általános elmozdulást javasolt mind az egyház hozzáállásában a házasságon kívüli kapcsolatokhoz, mind konkrétan az elváltak és újraházasodottak áldozásához, amely élesen ellentétben áll az egyház történelmi tanításával a házasság felbonthatatlanságáról. (…)

Végül a dokumentum ellentmondásos kitételeit visszavonták. De még így is, a a zsinati típusú konszenzus helyett a szinódus megosztott volt, és még azután is sokan ellene szavaztak a szövegnek, hogy finomították a nyelvezetét a válással és homoszexualitással kapcsolatban. Lehet, hogy ezen szavazatok egy részét a kiábrándult progresszívek adták le. De sok ilyen szavazat, valójában, a pápa ellen szólt.

Az előző héten sok katolikus kisebbíteni igyekezett a történtek jelentőségét vagy minimalizálta a pápa szerepét. A konzervatívok ara céloznak,  hogy a szervezők valamiképp csaltak, és hogy Ferenc pápa nézetei nem is kerültek terítékre, és az ortodox hívőknek nem kell félniük. A liberálisabb katolikusok azza érveltek, hogy nem is volt igazi káosz – ez csak amolyan kötetlen ötletelés volt, amolyan jezsuita stílusú vita, amelyet Ferenc akart – és hogy a pápa nem szenvedett jelentős vereséget. Egyik álláspont sem épp meggyőző.

Valóban, Ferenc pápa nem foglalt állást nyíltan egyik kérdésben sem. De minden mozdulata a változást segíti elő – és ez az álláspont ellentmond annak a hitnek, hogy a pápa által kinevezett emberek nem kezdeményeznek az eddigi álláspontnak ellentmondó állásfoglalást ellentmondásos témában a pápa egyetértése nélkül.

Ha ez a helyzet, akkor a szinódust lehet úgy magyarázni, mint a valószínűnek tűnő pápai álláspont kifogásolását. A pápa meg szeretné tenni ezeket a lépéseket – sugallták a szinódus vezetői. Tekintve azt, amit az egyház mindig is tanított – válaszolták a résztvevők – ő és mi nem tehetjük meg ezt. 

Mindent egybevetve a konzervatívoknak vannak jobb érvei. Nem feltétlen mindenben: az egyház hozzáállása a meleg katolikusokhoz , például, gyakran sokkal büntetőbb és ellenséges, mint az olyan heteroszexuálisokhoz való lelkipásztori hozzáállás, akik olyan helyzetben élnek, amelyet az egyház bűnösnek tart, és világos lehetőség van rá, hogy az egyház megértőbb legyen a meleg keresztények által hordozott kereszt iránt.

De amögé a fogadtatás mögé nézve, amely általában a nem házassági kapcsolatok erényeinek ünneplését fogadta, aminek a szinódusi dokumentum tűnt, ez akkora szakadékot teremthet a hivatalos tanítás és a valóságos gyakorlat közt, amely túl nagy ahhoz, hogy fenn lehessen tartani. Ami pedig az újraházasodottak áldozását illeti, azon semmi megvitatásra alkalmas nincsen. A katolikus egyház kész volt elveszíteni az Angol Királyságot , és vele az egész angolszász világot azon álláspontja megvédelmezésért, hogy amikor az első házasság érvényes, akkor a második házasságtörés, s ez az álláspont a Názáreti Jézus konkrét szavaiban gyökerezik. Ebben az ügyben a változás, függetlenül attól, hogy miként érték el, nem fejlődés volna, hanem ellentmondás és visszafordulás.

Egy ilyen fordulat pedig a szakadék szélére lökné az egyházat. Természetesen egy ilyen lépést üdvözölne pár progresszív katolikus és ünnepelné a világi sajtó. Ugyanakkor a katolikus egyház püspökei és ortodox hívei közül sokakat tarthatatlan helyzetben hagyna – mivel a kételyt és az elpártolást, a világvége-hangulatot és a paranoiát bátorítja, sőt, a valódi szakadást. 

Igen, az egyház ortodox hívei és támogatói kisebbségben vannak – gyakran pici kisebbségben – a magukat katolikusnak tartók közt a nyugaton. De ők azok az emberek, akik a legtöbbet teszik, hogy életben tartsák az egyházat az intézményei hanyatlás korában: ők azok, akik energiájukat, idejüket és pénzüket nem kímélve támogatták az egyházat egy olyan időszakban, amikor az botrányoktól szenved, és ők azok, akik megküzdöttek azért, hogy felnőjenek ehhez a tanításhoz és eszerint éljék a családi életüket, ők azok, akik papnak mennek és hitéletet élnek egy korban, amikor az ilyen hivatást nem becsülik már annyira, mint egykor. Annak ellenére maradtak hűek, hogy a vezetőik erkölcsileg elárulták őket; nem érdemelnek meg hát még egy teológiai árulást is.

Ez az, ami ösztönözheti a pápát, hogy visszalépjen a szakadék széléről – amint azt a záróbeszéde tükrözte, amelyben az egyházi törésvonalak közti középutat szorgalmazta, ahogy azt talán már előre eldöntötte.

Ferenc karizmatikus, népszerű, széles körben kedvelik. Eddig csak az egyház tradicionalista szárnyától kapott kemény kritikákat, és sikerült a legtöbb katolikust egyesíteni a szolgálatához. Meglenne a módja, hogy miként tudná alakítani az egyházat anélkül, hogy a tanítást megkérdőjelezné, és utak, amelyeket bejárhatna (a házassági semmisségi eljárás reformja, például), s amelyek válság nélkül vezetnének vissza sokakat a szentségekhez. Lehetne, amint egyértelműen szeretne is, egy progresszív pápa, a társadalmi igazságosság pápája – és nem kell ehhez kettészakítania az egyházat.

De ha mégis a veszélyesebb utat választja – ha afelé halad, hogy válságot keltsen a hierarchiában, ha telepakolja a következő szinódust egy jelentős változás támogatóival – akkor a konzervatív katolikusoknak a helyzet világos megértésére van szükség.

Bizonyára kitarthatnak a tanítás mellett, miszerint Isten nem megvédelmezi az egyházat az önellentmondástól. De talán meg kellene fontolniuk a lehetőséget, hogy nagyobb szerepet kell játszaniuk az események alakításában, s hogy talán ezt a pápát csak úgy lehet megvédeni a tévedéstől, ha maga az egyház szegül vele szembe.”

(2014. október 25.)