Berkitől Berkiig: a huszonötös csapdája − Velünk élő rendszerváltás XIII.

*

Pető Péter, a Népszabadság munkatársának írása.

Amikor e szöveget írni kezdtem, Berki Krisztián úgynevezett celebnek, valóságshow-hősnek, korábbi FTC-vezérnek 212 573 rajongója volt a Facebookon. Amikor Szűrös Mátyás 1989. október 23-án kikiáltotta a köztársaságot, nem volt még egy sem. A nullának megannyi objektív oka van: a közösségi média akkori hiátusa, a bulvárhérosz – már csak életkorából is fakadó – visszafogott ismertsége, továbbá a hazai közélet lájkipari forradalmat megelőző korszakának kultúrája.

E felvezetés lehetővé tenné, hogy azonnal kesergős múltidézésbe forduljunk, hogy tudniillik, amikor a futballválogatott még Izlandtól kapott ki, nem pedig Észak-Írországtól, a kocsmákban nem volt wifi, a munkának volt becsülete, és a muhi csatát követően nem azt kommunikálta Habony Árpád, hogy Magyarország jobban teljesít.

Ám az utóbbi huszonöt év, a rendszerváltás, a harmadik köztársaság és az azt követő nemzeti együttműködési időszak lényegileg totális csődje nem ok a feltétel nélküli kapitulációra. Már csak azért sem, mert akadnak e periódusnak elvitathatatlan eredményei. Például nem dolgoznak a III/III-as ügynökök, nincs áruhiány, szabadon lehet mozogni, sok határon meg sem kell állni, az ellenzéki lapokat meg egyelőre nem Aczél György és/vagy L. Simon László és/vagy Szanyi Tibor szerkeszti.

Igaz, e jótétemények mellett sem oktalan politikai hanyatlástörténetként tálalni az eltelt emberöltőt. Hiszen az 1990-ben alakult Országgyűlésben ott üldögélt Szabad György és Tamás Gáspár Miklós, Csengey Dénes és Tölgyessy Péter, Bod Péter Ákos és Bossányi Katalin, Elek István és Solt Ottilia. Innen jutottunk el az ismeretlen forrásból vagyonosodó, mentelmi jog és házastársi vagyonnyilatkozat mögé bújó képviselőnek becézett közéleti tréfákig, bissau-guienai útlevelekig, arrogáns kiskirályokig, akik kamera láttán némasági (értsd: gyávasági) fogadalmat tesznek, meg a valakinek öltöző senkikig, akiknek komplett karrierjük nyugszik azon, hogy még sohasem gondoltak semmit.

A szélsőjobboldalt egykor Csurka István fémjelezte, aki Magyar Nemzetben megjelent tárcái egyikében leírta a legemlékezetesebb mondatok egyikét: „Sorozatos kompromisszumok után éhen halt”. Innen jutottunk a folyosói vitarendezést előrevetítő Zagyva György Gyuláig. Ha mindez nem lenne elég, Orbán Viktor kormányai szépen illusztrálják az intellektuális zuhanást. Első korszakában Chikán Attila, Stumpf István, Pokorni Zoltán vagy épp Rockenbauer Zoltán tartott az aktuális kormányfővel; manapság Lázár János, Szijjártó Péter, Seszták Miklós és Fazekas Sándor az ideál. De mindennél világosabban a könyvügyi váltás jelzi a honnanhovát: egykor Gyurgyák János kapott támogatást, ma Kerényi Imre gardíroz. Ez körülbelül akkora differencia, amelyet a katalánok akkor értenének meg, ha a Barcelona labdarúgócsapata a Neymar, Messi párost elcserélte volna a nyáron a felcsúti Lencse, Tischler kettősre.

Ígéretünk ellenére úgy tetszik, mégis kesergős múltidézésbe fordultunk, mintha régen minden. Pedig azért nem: tudjuk mi is, hogy a tömegmédia nyilvánosságában sehol a földkerekségen nem Szabad György és TGM nyeri a választásokat; szakma lett az is, ahogyan a pékmunka: a profik terepe. Ám a változás nem szükségszerűen jelent dekadenciát.

Itt azonban úgy alakult, hogy elkúrtanból éltanulók lettünk.

*

Méghozzá azzal egy időben, hogy lett Facebook, Való Világ, devizahitel, Tocsik-ügy, Kaya Ibrahim, vak komondor, székházbuli, Zámbó Jimmy, Oravecz Nóra, miközben persze lett mindenidők vízilabda-válogatottja, Prezi, Borbély Szilárd, Keresztes Tamás, romkocsma meg street art. Amúgy meg internet, 9/11, Edward Snowden, balkáni háború és.

Külön-külön még talán sikerült értelmezni a jelenségeket, a fordulópontokat, csak épp az nem tűnt föl, hogy ezek nem időben és térben egymástól független események, hanem így együtt minden mással: Magyarország.

E fölismerés hiánya miatt bukott el végleg a világ változásáról tudomást nem vevő, a társadalom összetettségére, a technológiai forradalomra, a jövedelmi viszonyok drámai változására érzéketlen, a komplex problémát meg nem értő, kritikátlanul nyugatimádó, kulturális értelemben pedig továbbgondolhatatlanul elitista haladó élcsapat. Mert képtelen volt fölfogni: egy szegregátum abszolút igazsága sohasem lesz az egész igazságminimuma. Csoportidentitás nem terjeszthető ki, s húzható rá komplett társadalmakra.

Orbán Viktor legújabb modellkísérlete azért jutott tovább, s lett politikai értelemben sikeresebb, mert a Fidesz vezére látta: nincs univerzális recept, mint a kukoricás muffinhoz, amit legföljebb ízlés szerint korrigálni kell. Ennek a politikai közösségnek egyedi az útja, ahogyan a többinek is. Mert Magyarország nem a Nyugat és nem a Kelet. Nem a diktatúra és nem a demokrácia. Nem a Sauska Cuvée 5 és nem a koccintós asztali fehérbor. Egyáltalán: nem A. Hanem különleges mixtúra: történelem, megannyi trauma a holokauszttól Trianonig, Mohácstól ’56-ig, Horthytól Kádárig, hagyomány és nyelv, Ady Endre és Szabó Dezső, Ustream és csángó tánc.

Helmut Schmidt, aki majd egy évtizeden át volt Németország kancellárja, fölöttébb unalmas visszaemlékezésében többször utal arra: politikai rendszert és kultúrát nem lehet export-import keretben értelmezni, mert a társadalom nem Lego, amit az útmutató szerint összerakhatunk. Nyilván vannak ideálok, példák, amelyekből lehet tanulni, de a társadalmat nem lehet megtervezni egy menő szoftverrel. Merthogy akadnak itt olyan sokszor figyelmen kívül hagyott változók, mint: érzelem, identitás, nyelv, tradíció.

*

Orbán Viktor eddig eljutott, ám épp azért bukik bele rendszerváltásába, amiért elődei. Ezúttal nem a gyakorlati okok az érdekesek. Hiszen azokat ismerjük: a rendszer korrekcióra képtelen, a hatalom és az érvényes gondolat kizárólagosságára való törekvés, a bírálat elnémítása, a releváns feedback irtása, a kontraszelekció uralkodása, a lopás kultúrává, s az alázat eltűnése után mind szemérmetlenebbé válása ismerős jelenség. Csöppet érdekesebb, hogy a modell elméletileg is elérte határait: nem teljesedhet ki, mert a fragmentált nyilvánossággal, a növekvő tudásbeli, szociális, esélyegyenlőtlenséggel, az elfogadás lehetetlenségének normává nemesedésével egymástól mind inkább izolált szegregátumok felszámolására törekszik, semmint integrációjára. Módszerei ráadásul visszataszítóak: lehet Török Gábor-i értelemben véve zseniális húzás az ellensúlyok rombolása, a hatalomtechnikai trükkök százainak alkalmazása, az ellenfél fojtogatása, ám e folyamat épp úgy a zsákutcába vezet, mint a másik oldal kérlelhetetlen modernizációs próbálkozása.

Mert azt kódolja: az egész közösség sikerének feltétele valamelyik szegregátum végzetes veresége. E téves, s immár alapvetéssé szilárduló, véresszájú kommentárokkal kísért, lövészárokalapú megközelítés a két Magyarország ideának a fenntartását szolgálja. Ám amíg ez a gondolat mozgatja a versenyt, a vetélkedőnek nem lesz győztese. Nem is lehet, mert másik Magyarország nem kettő van, hanem értelmezhetetlen mennyiségű. Ráadásul ezek egy része egymással ölelkezik, máshol ragad, mint azt sejteni lehet, s máshol válik el, mint arra számítunk. A svábok, a Katona József Színház, a cigányok, az Édes élet, Drábik János, az A Város Mindenkié, a Mathias Corvinus Collegium, a Kapufa presszó, a Felsőzsolca-Onga borsodi szomszédvár-rangadó, Majka, Dragomán György, Harcsa Veronika, a Club Kék Vonal cigarettadohány.

Ezért kellene mihamarabb megszabadulni a definíciós kényszertől is, hogy akkor most kompország, nyugati vagy keleti bástya, esetleg a harmadik út Magyarországa. Mert bármi is, mindenképp más, mint ami tegnap volt, s ami holnap lesz: azért változik, mert mi változunk.

Amikor például e szöveget befejeztem, az olimpiai aranyérmes Berki Krisztián harmadszor nyert világbajnokságot lólengésben, s a Facebookon 48 720 rajongója volt. Addigra Berki Krisztián úgynevezett celebnek, valóságshow-hősnek már 214 198 tagúra nőtt a klubja.

Mindebből a lényeg nem az eltékozolt huszonöt év, hanem csak annyi, hogy ez nem azt jelenti: 214 198 vs 48 720 oda. Hanem azt: összesen 262 918 ide.

Ha meg az arányok nem tetszenek, lehet változtatni: érvelni, beszélni, írni, applikációt fejleszteni, tüntetni, kocsmai vitát kezdeményezni, lufit fújni, meccsre menni, olvasni, tanulni, oktatni, fejleszteni, békülni, aktivizálódni.

Még akkor is, ha az utóbbi huszonöt évből hozzávetőleg huszonötöt elveszítettünk.

Még akkor is, ha fogy az időnk.