Az illúziók elvesztése után − Velünk élő rendszerváltás VII.

1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt, most 25 éve. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Erről kérdeztünk magyar véleményformálókat, publicistákat Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban.

*

Az illúziók elvesztése után

Körmendy Zsuzsanna, a Magyar Nemzet szerkesztőjének írása.

Az elmúlt huszonöt év legfontosabb ténye, hogy az életünk része volt. Ez meglehetősen semmitmondó állításnak tűnhet, de talán kulcsot adok hozzá, ha melléteszem azt a mondatot, hogy a Kádár-rendszerben megélt egyetlen évtizedről sem éreztem, hogy az életem része lett volna.

És tévedés azt hinni, hogy ez csak az értelmiségre volt érvényes. Nem tudom, ma még létezik-e Munkás cigaretta, de annak a felső részén a cigarettapapíron volt egy parányi rajz, amely egy gyárat ábrázolt. A munkásöntudat a nyolcvanas években abban nyilvánult meg, hogy aki ezt szívta, az gondosan úgy tette szájába a cigarettát, hogy a mintázat legyen közelebb a szájhoz, mondván: „előbb a gyár égjen, aztán a munkás”.

Volt egy ideológiailag kegyetlenül determinált társadalmi lét és volt az egyén élete, és a kettőt nem lehetett összekötni. Nem volt a kettő közt semmilyen valóságosnak, szervesnek mondható összefüggés. Egyszerűen bele voltunk vetve egy társadalomba, amelyhez nagyon kevés közünk volt, amelynek a céljait nem hittük el, és az eszközeivel folyamatosan nem tudtunk azonosulni.

Mindez 1989-ben távlatait tekintve megváltozott.

*

A rendszerváltás körül paradox módon éppen azok nem voltak felkészülve a változásokra, akiknek a megváltozott társadalomban a megváltozott igazságosság és méltányosság leginkább dukált volna. Azok tudtak élni a változásokkal, akiknek az életét amúgy sem kötötte gúzsba a Kádár-rendszer: a párt függetlenített munkakörben dolgozó, tehát kizárólag az ideológiai tevékenységből és a döntésekből részesedő emberei, a nómenklatúra és a beépült értelmiség élelmesebb része.

Megtanultunk új szavakat, viselkedésmódokat, új viszonyokat, újfajta alapokat a saját létfenntartásunkhoz, és aki az életkora vagy alkati merevsége miatt nem tudott gyorsan idomulni egy emberségesebbnek deklarált, de nem annak érzett rendszerhez, és nem alakította ki akár hónapról hónapra a saját modus vivendijét, aki nem tudott élni a lehetőségekkel, az hamar elvérzett azok miatt, akik viszont azonnal tudták, mit és hogyan kell lépni a jobb életért.

Barikádharc nélkül tűntek el egész rétegek, főleg az alsó középosztályból, a nem vagyonos parasztságból és a munkások tömegeiből a változások kohójában. Tudjuk, kik lettek a változások vámszedői és kedvezményezettjei: a „spontán privatizációnak” nevezett őrült iramú vagyonszerzést nem véletlenül keresztelték át azóta még közgazdászok is „rablóprivatizációnak”. Másik ilyen kedvenc kifejezésem volt „a kapcsolati tőke konvertálása” (magyarul: ha magas pártösszeköttetéseid voltak, kaptál a koncból), ami szemérmetlenebb kifejezés, mint a pornófilm átnevezése „felnőtt filmmé”.

Akik ma azt akarják elhitetni az országgal, főként a fiatalokkal, hogy 1990-ben az emberek oly ostobák voltak, hogy azt hitték, most majd egyszerre ránk köszönt a Nyugat minden áldásával és eljön a Kánaán, annak vagy a memóriája rossz, vagy az emberismerete. Senki nem gondolta, hogy a rendszerváltás hétfőről keddre elhozza a nyugati életszínvonalat. Azt gondoltuk, nagyon nehéz lesz, de a szabadságban már minden igaz lesz, mindenért felelősek leszünk. Hogy megfordul a kontraszelekció, amelyet a nem idomuló értelmiség partvonalra szorításával a puha diktatúra idején oly sikerrel alkalmaztak 1990 előtt, és elkezdődik egy valóságos kiválogatódás, egy értékalapú szelekció – s ez minden társadalmi rétegre vonatkozni fog.

A kérdések a rendszerváltozás után azonban nem úgy vetődtek föl, hogy melyik gyári munkás kap több prémiumot, hanem úgy, hogy melyik városban marad gyár. Melyik gyárat nem adják el bagóért külföldi ügyeskedőknek, akik lakatot tesznek a gyárkapura, hogy behozhassák saját országuk áruit a magyar piacra. Számos más téves eszménk közül egy másik: azt hittük, a könyvkiadás az állami támogatások megvonásával csak a nagyon tehetséges írókat, költőket fogja meghagyni az irodalmi piacon, a tehetségteleneknek pedig el kell tűnniük. Ez sem így történt, viszont kialakult egy a Kádár-rendszerénél is ideologikusabb alapokon működő könyvkiadás, és az olvashatatlan és eladhatatlan szerzők könyvei továbbra is elárasztják a könyvesboltokat.

*

Mégis, az elmúlt huszonöt év nem csak egy folyamatos illúzióvesztésről szólt, hanem a civil lét, a civil kurázsi, az összefogás és a civil felelősség folyamatos fölismeréséről is. Az értelmiség szerepe először visszaszorult, majd polarizálódott és némileg megerősödött. Az Antall-Boross kormány vereségével, az SZDSZ-szel társult MSZP hatalomra jutásával olyan folyamatok indultak meg az országban (itt most csak az eladósodásra, a Bokros-csomagra és a Gyurcsány által fölvett megahitelre utalok), magyarán, most már annyi baj volt az állampolgár életében, hogy immár az egész országnak el kellett jutni a fölismerésig: egy kemény törvények szerint működő, de részvételre épülő társadalom tagjai vagyunk. Hogy miénk ez a lerabolt, kifosztott, ez az elképesztően gyönyörű ország, és állandó harcban kell lennünk érte, ha meg akarjuk tartani. Hogy úgy mondjam, a polgári demokráciában (bárki állíthat, amit csak akar, abban élünk) más az „önrész” (szándékosan kerülöm a lírát, és a biztosítások prózai világából vettem egy pontos szót). A kár egy részét tehát magunkra kell vállalnunk. Antallt parafrazeálva„tetszettek volna okosabban voksolni”.

Már nem gyakorlatlanul, már nem naivan, már nem romantikus idealizmussal nehezítve dolgainkat, oda kellett állni 2002-ben a mellé a politikai erő mellé, amelytől sorsunk megfordulását remélhettük. A magyarok erejét mi sem bizonyítja jobban, hogy egy akkor per pillanat vesztes politikai erőben meglátták a jövőt. Mondjuk ki bátran: miközben magas beosztású fideszesek elhagyták a hajót, a társadalom egészének fejében földerengett az igazabb igazság, és maradtak a fedélzeten. Kedves külföldi sajtó, ez a kétharmad lényege, azé a kétharmadé, ami sosem volt a diktatúra bizonyítéka!  

Az illúziókat tehát elvesztettük, de rengeteg tapasztalatot szereztünk. Például hogy létezik olyan pillanat, amikor egy politikai közösség valódivá válik. Sok-sok emberrel beszéltem, és kiderült, rengetegen tartják fordulópontnak az első Orbán-kormány 2002-es vereségének pillanatát. A fordulópontot én tehát nem a 2010-es választások megnyerésének pillanatára tenném, hanem nyolc évvel korábbra. Ott, a Kossuth téren és a Testnevelési Egyetemen összegyűlt tömegben éreztük sokan azt, hogy egy politikai közösség tagjai vagyunk, és együtt is fogunk maradni, a győzelemért pedig dolgozni kell. Nagyon sokat kell dolgozni érte, és nem csak azoknak, akiknek értelmiségi léte egészen közvetlen kapcsolatban van a politika alakulásával.

A 2010-es győzelemre jutást a megelőző nyolc év felkészülése alapozta meg. És azoknak a választóknak a hűsége, akik a szívükben is kitartottak az ellenzékbe került Fidesz mellett.

*

Az elmúlt öt évet mérlegre tenni még nemigen lehet. A kétharmados győzelem birtokában lévő kormány négy és fél év alatt több intézkedést vezetett be, nagyobb változásokat okozott a társadalom életében, mint ami a megelőző húsz évben történt. Aki azt gondolja, hogy ez minden ízében maradéktalanul jó, az téved. Egy olyan meggyötört ország, mint amilyen a miénk, kevésbé a változásokra, inkább az állandóságra vágyik. Hiába nem kedvelik jobboldali politikusok a „konszolidáció” szót: minden erőteljesen érezhető prosperálás konszolidációs időszakban történt.

Ugyanígy nem kell ódzkodni a kompromisszumoktól sem. Aki nem képes kompromisszumra, az előbb-utóbb elszigetelődik. Márpedig változásokat csak élő, kifelé és befelé aktív kapcsolatokat létrehozni tudó rendszer tud meghonosítani.

S hogy mi a rendszerváltás óta eltelt negyed évszázad mérlege és tapasztalata egy mondatban? Magyarország az elmúlt huszonöt évben szerezte meg azokat a társadalmi tapasztalatokat, amelyekre a Nyugat országainak egy egész század állt rendelkezésükre.