„Hát nem jelentkezett, pedig roppant szavatartó ember volt, még a betegágyából is szorgalmasan küldözgette Sarkosanjait. Aztán mégsem, tegnap mégsem jelezte, hogy »valami történik vagy történni fog«, csak elküldte legújabb, kétezer-negyvennegyedik dolgozatát. Az utolsót. Az utolsót, mert az élet más pályára szólította. Már a nyáron úgy volt, hogy »egyéb fontos elfoglaltság miatt« befejezi sorozatát, hiszen római nagykövetnek kérték fel, ám a sors már akkor is főszerepet vállalt: felebarátai, akikben a »tégy a gyűlölet ellen« harsogó parancsaként túlcsordul a szeretet, valóságos pergőtűz alá vették. Azt köpködték rá, hogy antiszemita, és korábban kommunista megnyilvánulásai voltak. Neki. Igen, neki, akit 1961-ben egy 1956-os megemlékezés miatt az ország összes középiskolájából kizártak, s 1963-ban, amnesztia után, a dolgozók gimnáziumában érettségizhetett. A Kádár-rendszert egy tele táska kézirattal házalta végig, próbálkozott itt is, ott is eladni kéziratait. Mert hát roppant termékeny volt, talán még Jókai és Krúdy sem dolgozott annyit, mint ő. Tanított egyetemen, fordított – például Huxley-t is –, szerkesztett, írt tanulmányt, verset, regényt, mintegy ötven könyve jelent meg. És hát több folyóiratban és lapban publikált. Nálunk, nekünk mindennap, hetente hatszor írt valamit. Valami szellemeset, meghökkentőt, okosat, valami mélyen emberit. Sokan szerették bölcs írásait, így aztán hatalmas olvasótábora volt, no meg jó néhány ellensége. Ami megint csak természetes, már ha vagy valaki. Ő pedig valaki volt – ember. S amikor rárontottak, elegánsan megköszönte és visszamondta a nagyköveti tisztséget. Viszont eltört benne valami. Legbelül rágta magát, talán ez is vitte el olyan hamar még a nagykövetségnél is feljebb, sokkal, sokkal feljebb, és lényegesen fontosabb, felelősebb területre.
Szentmihályi Szabó Péter 69 évet élt.”