1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt, most 25 éve. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Erről kérdeztünk magyar véleményformálókat, publicistákat Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban.
*
Út az illúziótlanságba
Béndek Péter filozófus írása.
Nem tudtuk a rendszerváltás hónapjaiban, hogy a köztársaság legfontosabb korlátai már akkor készen álltak. A több száz éves polgári fejlődés és függetlenség hiányában torzult versenyképtelen kultúránk, a közvagyonnak már akkorra javában folyó konvertálása a pártkárderek kezén, az antiszemita hagyomány összeállása az antikommunizmussal, az etatizmus és a radikalizmusok mátrixa, amelybe belefoglalódik majd a pártszerkezet.
Az eufória mögött magánnyereségekkel kalkuláló gondolatok formálták a rendszert, a legtöbb résztvevő hamar, már '93 körül rájött, hogy az átlépés az illúziók teremtette szabad, gazdag világba lassú és verejtékes lesz, ha egyáltalán lesz − ezért a közjótól és a komolyan vehető politikai értékektől a magánjavaik gyarapítása felé fordultak. A politikai osztályt egyre inkább a legrosszabb magyar politikai hagyomány − az önzés diktálta széthúzás − kerítette a hatalmába, miközben egyre cizelláltabb technikával ámították és vezettél orruknál fogva választóikat, akik ezt fokozatosan észrevették, de egyúttal − arra való szociális kompetenciák nélkül, hogy ezen változtassanak − bele is fásultak.
A politika egyetlen hatalmas üzleti vállalkozássá vált, és az a trend máig csak erősödik. Elvileg − ha visszafordulás nem, de még csak konszolidáció sem jön ebben a trendben − minden a fokozódó igazságtalanság, az egyre többeket elérő elszegényedés, a legrosszabb esetben a hatalomért vívott mind kíméletlenebb, a legválogatottabb eszközöktől sem visszariadó bandaharc, és az ország versenytársaitól történő végletes leszakadása felé mutat.
Gyermekkorunk illúzióit a jámbor, szabadságszerető magyar népről, a legkisebb királyfiról, a jóság és az igazság győzelméről elsodorta − a magyar valóság.