Túlélő ország maradtunk − Velünk élő rendszerváltás II.

1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt. Kerek 25 év, negyed évszázad telt el azóta. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Mi az elmúlt huszonöt év mérlege, a rendszerváltás velünk élő öröksége? Erről kérdeztünk meg hozzánk, világlátásunkhoz közelebb álló, vagy éppen eltérő nézeteket képviselő véleményformálókat, publicistákat. A felkérésünkre válaszoló szerzők írásait Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban közöljük a Mandineren.

*

Túlélő ország vagyunk

Babarczy Eszter eszmetörténész, szerkesztő, egyetemi oktató írása.

A '89-es generációhoz tartozom: azokhoz, akik lelkesen tüntettek '87-88-ban, nem tudván, hogy egyszerűen Gorbacsov ajándékával élnek; akik úgy tántorogtak az újrakezdés eufóriájától, mint akik beszívtak; aztán megkeseredtek, hogy nem lesz egy tündér intésére (hívják bár azt Gorbacsovnak) nyugati társadalom a keleti blokkból. 

Akiket ma tanítok, a rendszerváltás után születtek, akiket ma szívesen olvasok, gyerekek voltak akkoriban. Nem vakítják el őket az illúzióink, kezdik lerázni azt a kényelmes világmagyarázatot, amelyben az ország időnként megmártózik, hogy felüdüljön. Miért nem lett mégse úgy? A rosszak miatt. Ez a világmagyarázat egyszerű, könnyű viselet, amely rugalmas, nem gyűrődik és nem fakul ki a mosásban. De mint az ilyen anyagokkal lenni szokott, gyorsan beleizzadunk, büdösek és kellemetlenek leszünk.

Történész szemmel nézve 25 év nem nagy idő – Kelet-Európa átalakulása pedig kifejezetten sikeres, ha például a Közel-Kelethez alakulásához hasonlítjuk, ahol a hasonló liberális-demokratikus utópiák egyre több vérontáshoz látszanak vezetni. Ha Magyarország nem sikertörténet a régióban – nem az, mert Bulgárián kívül minden más posztszocialista ország gyorsabban fejlődik nálunk, lassan gazdagabb is, de mindenképp optimistább és energikusabb –, annak fő okát nem specifikusan ebben vagy abban a kormányban keresném. A viszonylagos kudarc oka az, hogy túlélő ország vagyunk.

*

Ki tudja mióta, talán a török idők óta örökítjük a boldogság titkos receptjeként, hogy kapaszkodj a családba, keresd meg a kerülő utat, ne akard megváltoztatni a törvényeket, csak ne tartsd be őket, ha éppen kényelmetlenek. Kapaszkodj abba a kis hatalomba, amit el tudsz érni, védd meg ezt az állást a rád törő emberfenevadakkal szemben – légy portás, tanfelügyelő, szakszervezeti titkár, rendőr vagy meós, és hozd ki belőle a maximumot.

Mivel túlélő ország vagyunk – ne tévesszen meg senkit a néhány forradalom, amibe belekezdtünk és belebuktunk –, meglepően folyamatos maradhatott a magyar kultúra. A Móricz-féle Rokonok? Napi eset, de már bele se bukik senki. Mikszáth és a Mindenki lépik egyet? Két világháború sem tudta megtörni a korrupt aranykor családi örökségét, csak tovább torzította, míg kikötöttünk ott, hogy már ideológiánk is van a korrupcióhoz. „Azokat” teljesen jogos megkerülni a „mieinknek”, elvégre élethalálharc folyik rossz és jó között. Legalább Mikszáth kedélyességét visszahozhatnánk.

Ha e túlélő stratégiák felől nézzük az elmúlt huszonöt évet, világos, miért fontosabb mindennél – a felmérések szerint – a biztonság és az erős állam a magyarnak. Nem kellően stabil körülmények között nem működnek biztonságosan a kijáró hálózataink. A legstabilabb és legtöbb patronázst nyújtó rendszerek a legérthetőbbek.

Az értékváltás Magyarországon a kilencvenes évek második felére visszarendeződött: alig tíz év alatt kiábrándultunk a szabadságból és a szabad piacból. Azon elmélkedhetünk, volt-e olyan pillanat, amikor valami rejtélyes történelmi féreglyukon át kiköthettünk volna a holland kapitalizmusban vagy a svédben; ostorozhatjuk magunkat, hogy valaki elrontotta, és kérdezhetjük, hogy ki rontotta el − de kétlem, hogy ez vezet valahová. Az rontotta el, aki nem érti a magyar túlélési stratégiát.

Vagyis mindenki, Horn Gyulán és Orbán Viktoron kívül.

*

Orbán Viktor észrevette, hogy a kilencvenes évek második felében megfordult a közízlés, a szabadságot már nem tartjuk fontosabbnak a biztonságnál (persze átlagokról beszélek, a World Value Survey alapján). A baloldal azonban még mindig arra várt – talán most is arra várna, ha még létezne –, hogy végrehajthassa a reformokat, amelyek végre versenyképessé tesznek minket. Orbán sokkal adekvátabb politikai stílust talált: különböző vélt vagy valós fenyegetésektől folyamatosan „megvédi” a magyart, és a háború közben felépíti az erős központi hatalmat. Ez az erős hatalom tenné lehetővé, hogy lenyomjon a nép torkán néhány kellemetlen reformot, amelyektől megtakarítást vár, vagy azt képzeli (szerintem tévesen), hogy felpörgetik a magyar kapitalizmust.

Megcsinálja a maga módján – gondolja most –, amit Gyurcsány nem tudott. Ebben a történetben a kapitalizmus nem az állam visszagöngyölítése, hanem az állam radikális átformálása után győzedelmeskedik. A kapitalizmus szót persze nem használja a Fidesz – a versenyképesség és az erős gazdaság kódolja az újbeszédben.

Erre a megoldásra a magyarok vevők. Az elmúlt huszonöt évben a magyar liberális eliten kívül mindenki azt észlelte Magyarországon, hogy az „átmenetnek” hívott folyamat nem út A-ból B-be (ahol B volna az ideális demokratikus piacgazdaság), hanem a valóság maga. A privatizációk és állami megrendelések nyerteseiből oligarchák lesznek, a patronázs-rendszer békésen együtt él a multinacionális vállalatok némiképp meritokratikusabb kultúrájával.

Orbán szerint ebből a valóságból lett elegünk. Igaza van.

Inkább legyen kínai államkapitalizmus, mint átláthatatlan káosz, ahol nem biztosíték már az sem, ha minden pártban elhelyeztünk egy-egy unokatestvért.  Az „oligarcházás” – bár nevetséges egy oligarcha-keltetőt működtető pártvezér szájából – nem teljesen cinikus, azt hiszem. Orbán megpróbálja államosítani a kuplerájt és az informális kijáró hálózatokat. Magyarország nem bánja: ez legalább érthető, 1976-ban is pont így éltünk.

*

Sok barátom mondja, hogy mintha az ötvenes évek jöttek vissza. A házkutatások, egyes egyének nemkívánatosnak nyilvánítása, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” gondolat és az általános félelem (ami persze végigkíséri a magyar történelmet) egy értelmiségi számára valóban elborzasztó. Nem mintha az ellenzéki oldalon valaha található csoportok a tolerancia bajnokai lettek volna, de az a fokú politikai paranoia, ami most például a liberális értékeket valló civilek és Soros György elleni összehangolt kampányban nyilvánul meg, nem volt jellemző a magyar baloldalra – nagyjából ez volt az egyetlen pozitív tulajdonsága.

A „világösszeesküvést szövögető gonosz kapitalista spekulátor” retorika bevetése után – akár elő is vehetnénk a kapitalista pénzeszsákokat megörökítő karikatúrákat a sztálinista sajtóból vagy a náci pártlapból – eltűnődtem, funkcionálisan mi szüksége erre a Fidesznek. Vagy valóban maffiaháborút látunk – ahol nem tudjuk, kit lőttek le a sarki fagyizónál és kinek szánt fenyegetés Soros előhúzása, elvégre ő vette a Fidesz első fénymásolóit –; vagy az egész norvég alapos hajcihő súlyos tévedés, fölösleges muszklizás, aminek most Navracsics issza a levét Brüsszelben.

Az is lehet persze, hogy Orbán így helyezi a fejlett Nyugat védőszárnya alá a magyar civil társadalmat, akik jelentős része akár politikai menekültjogot is kérhetne, ahogy a dolgok állnak.

*

Nyugalom – mondanám a miniszterelnöknek, ha beszélő viszonyban lennénk. Akkor is stabil a hatalma, ha nem némítja el az utolsó szociológust is, aki szerint az általa kiépített ország a rémségek kicsiny boltja. Nyugalom. Van elég hatalma, hogy átvigyen néhány reformot, amibe elődei belebuktak. Nem kell kiküldeni a TEK-et minden helyre, ahonnan disszonáns hangok vegyülnek a nemzeti harmóniába. Nem az tartja hatalmon Viktort, hogy mindenki naponta háromszor boldog sóhajjal egyesül vele lélekben, hanem az, hogy nem zavart bele a magyar túlélési stratégiákba. Sőt – a politikai patronázs-rendszerrel megnyugtatóan újra kiépítette az évszázados megszokás kereteit. 

Mi lesz ebből? Nem Kína. Nem Dél-Korea. Nem Szingapúr. Ahogy nem lehet arab törzseket hirtelen liberális demokráciává szervezni, úgy nem lehet egy nyugatos, individualista és materialista kultúra igényszintjét hosszú évtizedekkel visszavetni. Ha betiltják az angol nyelv oktatását és helyette rovásírás lesz, a munkát keresők akkor is el fogják hagyni az országot, míg áll az EU és mehetünk, ha akarunk. Éppen ezért a rendszer nincs veszélyben: aki veszélyt jelenthetne, mert fiatal, értelmes, vannak ambíciói, az lelép. Az élelmesebb gyerekek ma már az érettségi és a szavazati jog elnyerése előtt megtervezik, mely országban folytatják az életüket. Minek lázadoznának tehát? Mint Albert Hirschmann oly bölcsen megfigyelte, ha van exit opció, a legtöbben nem fognak harcolni a haza megjobbításáért. Akkor sem, ha a fejükre olvassuk a Szózatot.

Lassan lemaradó ország leszünk tehát, ahol nyugi van, valódi lehetőségek nincsenek. Ha a politikai patronázs és a lenyűgözően rugalmasnak és szeszélyesnek bizonyuló jogrendszer velünk marad még 25 évig, akkor azok a fiatalok, akik most elmennek, összeteszik a két kezüket, hogy idejében kihúzták magukat a mocsárból és nemzedékeken át mesélik majd a nagy kivándorlás történeteit.

Mi többiek pedig csúszunk lefelé, és mivel mocsárban nem célszerű kapálózni, viszonylagos méltóságban őrzi majd meg a hullánkat a sár. Lehetünk még az új Pompei – egy igazi beszikkadt posztszocialista hullatár turistáknak − csak néhány csinos freskó kell hozzá.