Kis magyar iszlamofóbia

Sayfo Omar írása.

A magyarországi értelmiség körében érezhetően erősödik az iszlámellenesség. Egy olyan országról van szó, ahol ezer főre sem jut egy muszlim, nincsenek bevándorlók lakta gettók, nincs terrorfenyegetettség, a legutóbbi minaret pedig már közel fél évezrede épült. Ráadásul éppen akkor, horgadnak fel az iszlámmal szembeni ellenérzések, amikor évtizedes pangás után újra feljövőben vannak a magyar-keleti gazdasági kapcsolatok.

A magyar történelemben nincs mély hagyománya az iszlamofóbiának. A török-magyar háborúk egyfajta keresztény-muszlim szembenállásként való értékelése erősen új keletű. Zrínyi nem muszlim, hanem török áfium ellen keresett orvosságot és később Gárdonyi sem bonyolódott hitvitákba. A százötven éves török iga a hódító-meghódított klasszikus konfliktusa volt, mely során a magyarságot nem fenyegette az iszlamizáció, hiszen a megszállók nem, vagy csak alig folytattak hittérítő munkát. Beérték az adók beszedésével. De ha iszlám-keresztény konfliktusként értelmezzük is a török hódoltságot, történelmi ellenpéldaként akkor is felhozható az I. világháború idejére tehető oszmán-magyar fegyverbarátság, vagy a Monarchia idejére jellemző bosnyák-magyar szimbiózis. A magyar Kelet-kutatókra sem volt soha jellemző a nyugati, orientalista elitizmus. Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác vagy Germanus Gyula mind empátiával tekintettek az iszlám világra. A szocializmus idejére jellemző jó államközi és kulturális kapcsolatok a rendszerváltás után is megmaradtak, mostanában pedig a Keleti Nyitás kapcsán melegednek fel a kihűlő félben lévő kapcsolatok.

A rendszerváltás óta a magyar közéletében szárnyát bontogató iszlamofóbia alapvetően - egészen mostanáig - két nagyobb csoportra volt jellemző. Az elsőt azok az emberek alkották, akik személyes identitásbeli okokból Izraellel azonosultak a vele ellenséges arab, illetve muszlim országok ellenében. A másik csoport tagjait pedig azok az amerikai-típusú újjászületett keresztények képezték, akik Pat Robertson és Németh Sándor nyomán az Antikrisztus megtestesülését vélték felfedezni az iszlámban és muszlimokban. A harmadik, alapvetően jelentéktelen és kisebb létszámú csoportot azon extrém-jobboldaliak jelentették, akik a magyarság helyét egy fehér/keresztény/árja Európában képzelték el, szemben a populáris szélsőjobboldal kurultájos iszlamofil irányával.

Alig pár év leforgása alatt a helyzet azonban drámaian megváltozott. A nyugat-európai muszlim tömegek integrációs problémája, majd legutóbb az Iszlám Állam terroristáinak ámokfutása által keltett rezgéshullámok hazánkat is elérték. Mára az iszlamofóbia egyre inkább átszövi a magyar közéletet. Ráadásul az iszlámellenes diskurzusba olyan, az iszlámhoz hagyományosan barátian, de legalábbis semlegesen viszonyuló csoportok gondolkodói és publicistái is bekapcsolódtak, mint a keresztény konzervatívok vagy a liberálisok.

A magyar, és általában kelet-európai iszlamofóbia alapvetően nyugati importcikk. A fent említett nemzetközi események kapcsán drámaian megnőtt azon önjelölt iszlám-szakértők száma, akik témában való előképzettség, illetve kulturális, pláne nyelvi ismeret nélkül törnek pálcát egy három kontinensen átívelő, másfél milliárd embert számláló kultúrkör felett. Az iszlámról vitatkozni persze szabad és kell is. A kereszténység, vagy éppen a nyugati liberalizmus eredendő felsőbbrendűségét hirdető, alapvető fogalmakat keverő populizmus azonban ezer sebtől vérzik.

E sorok írója huzamos ideig tartó angliai tartózkodása során behatóan vizsgálta a szigetországi iszlámellenes diskurzust. Meglepő tény, hogy arányait tekintve Nagy-Britanniában nem a született angolok, skótok vagy walesiek, hanem a bevándorló kelet-európaiak, köztük a magyarok, de első sorban a lengyelek körében a legerősebb az iszlámellenesség. Ez a kutatások szerint csak legutolsó sorban magyarázható a lengyelek – európai mércével mérve mélynek számító – vallásosságával. Sokkal inkább másik három fontos okra vezethető vissza.

Az első alapvetően kulturális jellegű: a bizonytalanság-kerülő kultúrák számára – mint amilyen a lengyel is – az idegen, kiszámíthatatlannak tűnő emberekkel való érintkezés feszültséget okoz. (Erre vezethető vissza többek közt a hagyományos antiszemitizmus vagy rasszizmus is.) Ez nem jó vagy rossz jelenség, hanem kulturális sajátosságból eredő sajátosság.

A másik két ok nem kulturális, hanem nagyon is aktuális eredetű: az első ok, hogy a brit társadalomban nem csak az iszlám, de a kelet-európai ellenesség is egyre erősödik. (Hasonló a helyzet Hollandiában és Dániában is) Miután senki nem szeretne a tápláléklánc legaljára kerülni, magától értetődő kipécézni egy nálánál is alantasabb társadalmi csoportot. Jelen esetben a muszlimokat, akiket szabadon, akár PC módon is le lehet nézni. A másik ok a szocialista rezsimek bukását követő kelet-európai identitásválságra vezethető vissza. A nyugati populáris, majd általános kultúrával és az általa közvetített ideálképpel kapcsolatba kerülő, mára felnőtté vált kelet-európai generációk a nyugati trendekhez való csatlakozással értelmezik újra saját európai identitásukat.

A magyar liberális és keresztény-konzervatív oldal új iszlamofóbjai – tudatosan vagy anélkül – szintén önnön európaiságukat és kereszténységüket próbálják újraértelmezni a nyugati diskurzusba való bekapcsolódással. Egykori kelet-európaiságukból adódó komplexusaikon fölülemelkedve önmagukat sokszor az igazi európai liberálisok/keresztények romantikus piedesztáljára emelik, és kioktatják a romlott, haldokló Nyugatot. Ez önmagában nem elítélendő. Mint ahogy az iszlám kritizálása, pláne a muszlimok bírálata sem. A gond a demagógia, a populizmus és a szakmai színvonal hiánya.