Közösség melletti izgatás

„A rendszerváltó magyar liberalizmus idétlenül túlterjeszkedett hatókörén, s az egyéni szabadság, a személyes érték- és életmódválasztás lehetőségén túl bekebelezett mindent, ahol szabályoknak, normáknak, és közösen vállalt felelősségnek kellene lennie. Hiszen míg az magától értetődik, hogy magánéletében mindenki úgy él, úgy boldogul, azt gondol, és azt tesz, ami kedve szerint való, az már elfogadhatatlan, ha ugyanezt a közösség képviselőjeként, a közösség által fontos posztra állított személyként teszi. Egy tanártól elvárható, hogy magán-meggyőződéseit félre téve a közösség értékvilágát képviselje, az orvostól megkövetelhető, hogy alternatív gyógyításokba vetett hitét magában tartva a tudományos eredményeket közvetítse, egy rendőrnek kutya kötelessége a bűnöző személyiségi jogai ellenére is a közösség egészét védelmeznie.

A magyar liberalizmus képtelennek bizonyult arra, hogy választóvonalat húzzon az egyén korlátlan szabadsága, érzékenysége, védelme és a közösségi érdek közé. Mi több, a személyes szabadság védelme érdekében kimondottan közösségellenes törvényeket és szabályokat hozott, olyanokat, amelyek valami fals és valóságtó elrugaszkodott önmegvalósítás-centrikus, egyénközpontú ideológia beteg termékei. Még azt is megakadályozta ez a sánta liberalizmus, hogy a közösség által elvárt szabályok mibenlétéről, közös normáinkról, egy-egy csoporttal szemben elvárt viselkedési kódexekről komoly vita alakuljon ki, mert egy ilyen vita, liberális barátaink szerint óhatatlanul a szabályozás irányába mutat, s mint ilyen, szemben áll a termékeny egyéni szabadság eszméivel. Pedig legyen szó cigányságról, szülői létről, gyermekvállalásról, pedagógusokról, holokauszt-lobbiról, bankrendszerről, vagy politikai aktivitásról, joggal elvárható, hogy világos normák alapján legyen eldönthető: te, barátom a közösség javára, vagy mindannyiunk élősködőjeként létezel-e közöttünk. Joggal elvárható, hogy a normaszegés ne maradjon következmények nélkül, mi több, talán még az is elvárható, hogy a közösségért legderekasabban kiállókat, a mindannyiunk javáért áldozatot hozókat jutalmazza a társadalom. Például úgy, ahogyan a kialakuló, új nyugdíjrendszer premizálja a több gyermeket tisztességgel felnevelő szülőket.  

(...)

Ha van jövőkép, ami kibontakozik Orbán beszédéből, akkor az egy közösségi létre épülő, az egyéni életben szabadelvű, de minden alkalommal, amikor az egyén és a közösség viszonya felmerül, a közösség érdekében normákat szabó világ ez, olyan világ, amelyben az elsődleges érték, az elsődleges szabály és az alapvető norma az, hogy mindenki végezzen valami hasznos, mindannyiunk életét jobbá, szebbé, élhetőbbé tevő munkát.

Ha ez riasztó, hát riadjanak meg tőle, azok, akik segélyből élnek, akik gyermekvállalás helyett a magasabb életszínvonalat választották, s most csodálkoznak, hogy nincsen, aki megfizesse nyugdíjukat, akik kedvelik, ha homeopátiás hazugsággal kezelik nagyon is valós betegségeiket, akik örömmel figyelik a hosszas és eredménytelen jogi eljárásokat olyankor is, amikor két tekintélyes pofon jó útra téríthetné az ifjú bűnözőt. Riadjanak meg tőle a komprádorburzsoázia bérencei, a hazug történelmi mítoszok hívei, az önmegvalósítás kufárjai, a globális világrend tragédiáinak fel nem ismerői!

Én nem tartom rémisztőnek ezt a világot.”