Az új anatóliai középosztály és a régi elit küzdelme – a török elnökválasztás társadalmi háttere

„Tíz megnyert választás alighanem világrekordot jelent. A három győztes parlamenti (2002, 2007, 2011) mellett négy sikeres önkormányzati választás (ebből az első még a Refah párt színeiben, isztambuli polgármesterként, a többi az AKP vezetőjeként) és két népszavazás mellett Erdoğan most a közvetlen elnökválasztáson is diadalt aratott. A nyugati klisék szerint működő elemzők persze nem győznek – nálunk sem ismeretlen módon – »tekintélyuralmat« és a »szabadságjogok korlátozását« emlegetni, szinte rettegve attól az erős politikai felhatalmazástól, amelyet a török államférfi és pártja lassan másfél évtizede töretlenül felmutat. Ezt a szemléletet osztja Törökország kemalista elitje is. akik azonban – a széleskörű sajtóbeli reprezentáció ellenére – mégsem tudnak olyan üzenetet megfogalmazni, ami országszerte vonzó lenne a török emberek többségének egy demokratikus választáson.

(...)

Nem volt ez másképpen a 2014-es elnökválasztáson sem, ahol a »régi Törökországot« megjelenítő CHP és MHP – minden ideológiai különbségük ellenére – közös jelöltet állított, Ekmeleddin İhsanoğlu személyében. Jól látható, hogy az AKP, a CHP és a MHP, illetve a kurdok által tavasszal megnyert területek mennyire pontosan fedik egymást az elnökválasztási eredmények területi bontásával. (Hasonló megállapításra juthatunk bármely, 2002. óta történt megmérettetés értékelésével.) Annyi többlettel, hogy Erdoğan – személyes vonzerejének köszönhetően – pártja korábbi eredményét is felülmúlta. Emellett a kurdok jelöltje, Selahattin Demirtaş is megközelítette a bűvös 10%-ot (ennyi a parlamenti küszöb), ami előrevetíti egy kurd etnikai párt indulását a következő választáson. Leegyszerűsítve: a Stratfor által »Márvány-tengeri csoportként« is emlegetett »fehér törökök« sokadszorra maradtak alul az »Anatóliai csoportnak« nevezett »fekete törökökkel« szemben. A kormánypárti sajtóban és magának Erdoğannak a retorikájában is gyakran hivatkozott »Új Törökország« ez utóbbiakat képviselő AKP, illetve – korábban elképzelhetetlen módon – a kurdok politikai szerveződései testesítik meg, akikre a megválasztott államfő biztos szövetségesként számíthat, az elmúlt évek jogkiterjesztő intézkedéseinek köszönhetően.

Kétségtelen, hogy Erdoğan személye és politikája mélyen megosztja a török közvéleményt. Olyan támadások érik, amelybe nyugaton bármely politikus már régen megbukott volna. Jól látható azonban, hogy az anatóliai hátország tűzön-vízen át kitart mellette. És ők a többség. Amelybe most már nem csak a ma is vidéken élő konzervatív, vallásos lakosság tartozik, hanem azok az onnan elszármazott értelmiségiek, szakemberek és vállalkozók is, akik a nagyvárosokba költözve az AKP-kormányok alatti gazdasági dinamizmusnak köszönhetően hatalmasat léptek előre a társadalmi mobilizáció útján, létrehozva immár egy új középosztályt. Ők, a lenézett »fekete törökök« utódai mindenben támogatják vezetőjüket abban, hogy ne térjen vissza a hatalomba a régi elit, akik elzárták előlük korábban a felemelkedés útját. Nincs az a botrány, nincs az a lejárató kampány, amely ennél erősebb hatású tudna lenni. Az AKP és Erdoğan sikerének ez a biztos, mély alapja. Ami akár tetszik a nyugati liberális véleményformálóknak, akár nem, a demokrácia diadala is Törökországban.”