Kifelé a méhemből!

„Van belőlem néhány tízezernyi Magyarországon: harminc körüli, dolgozó nő, akit agyonszekálnak, hogy mikor esik már teherbe.

Közben mintha elfelejtenék, hogy az is én vagyok, aki beugrik, ha a becsületesen szülő kolléga gyerekét korábban kell hazavinni az iskolából. Akit este fél tízkor is fel lehet hívni, hogy végezzen el egy feladatot – hisz úgyis állandóan a gép előtt ül. Az is én vagyok, aki – megteheti, hát úgyis jól keres – megveszi a rég vágyott ajándékot a rokonok gyerekeinek. (Tudod, a gyed még pelenkára sem elég.) Én vagyok a nő, akinek más célja van az életben: feltalálni, megírni, operálni, áriákat énekelni. És közben adót meg nyugdíjjárulékot fizetni. A nő, aki besegít unokaöccse tanulmányaiba; kölcsönad, ha négygyerekes bátyja megszorul, jótékonykodik, és elviszi a keresztlányát a Hattyúk tavára – na, az is én vagyok.

Nekem, persze, könnyű. Ha nem volnék ilyen megrögzött karrierista, akit velejéig megmérgezett Carrie Bradshaw, már szülhettem volna. Elviekben ugyanis tudok – csak még nem akarok. Ellenben lehetnék, mondjuk, az a nő, aki a hatodik vetélése után azt mondja: elég. Vagy akinek a kislánya hétévesen hal meg rákban, amikor épp a P betűt tanulná az iskolában. Az ő nyugdíját is törttel szorozzák majd? Lehetnék az, akinek terméketlen az imádott férje. Üti-e a hűségeskü a nyugdíjszorzót? Ha tizenhat évesen gázolja halálra a vonat a fiamat, az nyugdíjszempontból ér? Jár-e felmentés, ha endometriózis miatt négyszer vágták fel a hasam?”