„A konzervativizmus azért tud toleráns lenni, mert a hagyományokat úgy fogja fel, amik: intézményesült gyakorlatokként, amelyek jellemzőek egyesekre, másokra viszont nem. Büszke a saját gyakorlataira, pont azért, mert a sajátjai. Ha feltétlenül és evidensen igazak lennének ezek, akkor elég zsenánt lenne beléjük feledkezni. Úgy tartja, ezekben a gyakorlatokban bizonyos életmódok, múlt életek és tudások kristályosodtak ki, amelyek egyesekre jellemzőek, másokra viszont nem, és minél exkluzívabb és öregebb, ad absurdum ezoterikus egy gyakorlat, annál értékesebb. A tömeggyakorlatok és a »hagyományteremtés«(politikai konstruktivizmus) mindig gyanúsak. A konzervatívok ezért nagyon furcsállják, hogy sokaknak örömet okoz egy mindent átfogó, hibásan igaznak is vélt hagyományért (tipikusan a nemzetért) való megalázó rajongás, és sajnálkozik azon a tényen, hogy az élet sokszínűségét nem csak felválthatja ez a szenvedély, de politikai potentátok erénynek is tüntetik fel.
A politikai konzervativizmus azokra számít, akik a saját életüket és hagyományaikat akarják ápolni és gazdagítani, nem pedig egy hegemón állami hagyományt és a nevében fellépő politikusokat szolgálni.