Kádár-kór, súlyos örökség

„1956. november negyedike után a nemzet jelentős része még úgy gondolta, hogy nem törődik a korlátokkal, és inkább a dicsőséges halált, mintsem a dicstelen életet választja. Bár mindez még ma is nagyon kényes kérdés, akkor is ki kell mondanunk, hogy ez viszont az egész nemzet számára nem volt (egyébként soha nem is lehet) választható alternatíva. A történelmi feladat ugyanis annak a kérdésnek a megválaszolása volt (most is az, mindörökké az marad), hogy az adott globális és lokális determinációk mellett mégis hogyan tudja folytatni az életét a magyarság nevű emberi közösség. Ha a birodalmi függés nem volt felszámolható, márpedig rögzítsük, nem volt az, akkor a kérdés csak az lehetett, hogy a behódolás, együttműködés, alkudozás, lázadás milyen konkrét kombinációját választhatja az ország. Kádár János a behódolás, együttműködés, alkudozás révén eljutott oda, hogy a sorstárs országok között kétségtelenül nekünk volt a legjobb »sorsunk«, de, mint mindennek, ennek is ára volt.

Ennek a viszonylagos anyagi előnynek az árát fizikailag (népesedés, egészség), illetve lelkileg, erkölcsileg és szellemileg is megfizettük. Sőt, ennek a hanyatlásnak, pusztulásnak a hatását még ma is, nap mint nap, átéljük. Itt viszont nem árt eloszlatni a Kádár-korszakhoz kapcsolódó egyik legáltalánosabb mítoszt. Ugyanis minden ellenkező híreszteléssel szemben, nem igaz, hogy Kádár nyugati hitelekből finanszírozta a relatíve magasabb életszínvonalat. Az eladósodás húsz éve alatt ugyanis a nettó nyugati erőforrás-bevonás a teljes lakossági fogyasztásnak mindössze egy-két százalékát tette ki, így ezzel érdemben aligha lehetett volna befolyásolni az életszínvonalat. Ráadásul a nyugati hitelekből főként ipari nagyrendszereket vásároltunk, és nem »életszínvonalat«, sőt, éppen a Nyugat felé irányuló kivitelünk állt legfőképpen élelmiszerből, ami az életszínvonal leglényegesebb eleme.

Nem! A viszonylag magasabb életszínvonalát nem a nyugati hiteleknek, hanem saját önpusztító-önkizsákmányoló erőfeszítéseinek, vagyis egyes-egyedül önmaga teljesítményének köszönheti a magyar társadalom. Annak, hogy Kádár, Rákosival szemben tudta, hogy nincs az az ÁVO, ami brutálisabban tudná kifosztani a magyar parasztot, mint az önmagát. Ha tehát nem nagyon akadályozzák az önkifosztásban, akkor ez akár az önmegsemmisítésig is elmehet. És majdnem el is ment addig.”