Grand Tour 2014: egy hét, harminc templom Rómában

Vendégszerzőnk, Bátorfy Attila (Kreatív Magazin; Brotherhood of the Baby Powder) útirajza.

Grand Tour: a 18-19. században festők, szobrászok és építészek százai, ezrei vágtak neki Itáliának, hogy felfedezzék Rómát (és Firenzét, Velencét és Nápolyt), tanulmányozhassák, lerajzolhassák a római antik romokat, torzókat, élőben láthassák Michelangelo Sixtus-kápolnáját, Raffaello Stanzáit. Ha szerencsések voltak, éppen akkor tört ki a Vezúv a Nápolyi-öbölben, így elugorhattak oda is.

Ma egy turista ugyanezt csinálja, csak nem tud rajzolni és esélye sincsen három percnél több időt eltöltenie az egykori pápai lakosztályokban, dolgozószobákban. Ráadásul egy rakás helyre már be sem mehet. Nem hajthatja le a fejét egy posztamenstöredékre egy akvadukt árnyékot biztosító árkádja alá a 18. századi bukolikus tájban, mert részben minden korláttal van védve, részben már nincs táj, mert odaépült a Termini pályaudvar a táj helyére. Szintén különbség, hogy azok a régi művészek ritkán mentek saját pénzből, általában egy pártfogó lord vagy baroness állta a költségeket, hogy a római tanulmányúton megszerzett mesterségbeli tudását otthon kamatoztatva fessen neki Colosseumot vagy portrékat a családi galériába Knebworth-be.

De azért mi is útnak indultunk: útirajz Rómáról, harminc templomáról és a városról magáról.

*

Harminc templom Rómában

Úgy a tisztességes, ha csak azokat a templomokat számolom, amelyekbe be is mentünk. Voltak nagy meglepetések, jelentős csalódások és nyilván olyanok is, amiktől azt kaptam, amire számítottam.

A nagy csalódásokat azok a templomok jelentették, amelyekbe mindenképpen el kell mennie az embernek, ha Rómában jár, bár nézőpont kérdése, hogy melyikbe kell elmenni feltétlenül. Mindegyiknek 1600-1700 éves történelme van, a kereszténység és az európai kultúra szempontjából is felbecsülhetetlen a jelentőségük; továbbá fontos ismertetőjegyük, hogy hatalmas építmények. Ezek: San Pietro, Santa Maria Maggiore, San Giovanni in Laterano és Santa Croce in Gerusalemme.

Az első kettőben már voltam tíz éve, akkor ütöttek, most nem. A Szent Péter tényleg lenyűgöző, páratlan, Bernini kolonnádjával, terével, baldachinjával, síremlékeivel és cathedrájával, Maderno homlokzatával és hosszházával, Michelangelo kupolájával az embernek sírva kellene fakadnia. És mégsem. Robosztus és mozdulatlan, minden kicentizett, minden steril, minden összenyom. A grottákba érdemes lemenni, a pápai sírok között vannak csodaszépek. Programszerű. Csakúgy, mint a lateráni bazilika, a pápák ősi temploma (sokáig a kereszténység első számú temploma, a Szent Péter csak Avignon után lett az első számú). A San Giovanni homlokzata eléggé rendben van, belépve viszont ugyanaz a kimunkált, kidolgozott, de inkább klasszicizáló, sem mint klasszikus római barokk belső tér, mint a Szent Péterben. Gyönyörű, háromméteres szobrok, kifundált koncepció, de sehol semmi meglepetés. Amiért mégis megéri: a középkori apszismozaik és a cosmateszk pápai trónus, a kolostor csodás középkori kerengője, valamint a baptisztérium.

A Santa Maria Maggiore, mint a világ első (vagy második) Máriának szentelt temploma barokkizálva is követi az ókori, majd román bazilikális formát, Torriti 13. század végi apszismozaikja, a Mária megkoronázása nagyon jelentős. Csak a Sixtus-kápolna (nem összetévesztendő a vatikánival, Michelangelo freskóival) többe kerülhetett annak idején, mint a jelenlegi teljes magyar GDP (igazából a Capella Paolina vagy a Capella Sforza is ugyanez az eset ugyanebben a templomban). Sajnos a Rusuti-féle mozaikokat az áldásosztó-erkélyen nem láttam, mert nem lehetett felmenni. Ennek ellenére ez sem mozdít meg. A Santa Croce in Gerusalemme, ahol Krisztus keresztfájának titulusát (a táblát, amelyre rá van írva, hogy Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum) őrzik sok más keresztereklyével együtt 325 óta, szóval a templom ebben a barokk formájában, továbbá az 1930-as években épített ereklyekápolnával együtt totális félreértés. Olyan, mintha egy teljesen átlagos későbarokk templom lenne a maga teljesen átlagos barokk mennyezetfreskóival, miközben a legfontosabb keresztény ereklyék egyikét őrzi egy borzalmasan igénytelen alkápolnában. Viszonylag csalódás volt még a SS. Apostoli is, bár az altemplomba érdemes lemenni, ha valaki kíváncsi, hogyan nézett ki egy ókeresztény katakomba viszonylag megmunkált része. Hatalmas, részben Michelangelo tervezte a Santa Maria degli Angeli, ami kívülről nem látszik templomnak, tekintve, hogy Diocletianus termáinak romjait alakították át a 16. században egy brutális templomkomplexummá. Amilyen nagyszabású a görögkereszt-alaprajz és maga a centrális tér, annyira unalmas maga a belső.

Nem számítottam arra, hogy a barokkizálás ennyire zavarni fog. Legszívesebben levertem volna a barokk-kori kazettamennyezetet a Santa Maria Aracoeliről és a Santa Maria in Trasteveréről is, pedig mindkét templom maga a román pazarbazilika. Reneszánsz, barokk és klasszicista síremlékek között meg-megbújik egy román és vagy gótikus részlet, például az Aracoeliben majdnem kicsordult a könnyem, amikor megláttam Matteo D’Aquasparta síremlékét, amit Giovanni da Cosmának tulajdonítanak. Ha szóba került a Cosma név, akkor el kell mondanom: minden álmom, hogy egyszer a lakásomnak cosmateszk padlózata legyen. Ezt a legtöbb templomban megőrizték egyébként eredeti formájában. A Santa Maria in Trastevere, Róma első (vagy második) Máriának szentelt temploma még így aranykazettásan is az egyik kedvencem volt. Eleve a Trastevere környéke olyan, mintha nem is Rómában lenne, hanem egy kis városka, és annak lenne a középkorból itt maradt temploma. A homlokzaton megmaradtak a középkori mozaikok, ahogy a szentélyben is, de a legfontosabb az ötödik-hatodik századi Mária-ikon a baloldali mellékszentélyben. Ott egy kicsit földbe gyökerezett a lábam. Nem messze tőle található fent a hegyen Bramante példaértékű Tempiettója, amit a San Pietro in Montorio udvarába építettek Szent Péter keresztrefeszítésének helyére. Szintén Szent Péterhez fűződik a San Pietro in Vincoli (Szent Péter bilincsben) nem messze a Colosseumtól, amit Michelangelo Mózese miatt feltétlenül meg kell nézni. Hála a magasságosnak a Santa Maria sopra Minervát nem barokkizálták, Maderno teljesen tiszta reneszánsz homlokzata pedig megmagyarázhatatlan. Viszont az egyetlen épen maradt gótikus templombelső egész Rómában, szóval meg kell becsülni az ilyesmit.

*

A nagy meglepetéseket mégis a kicsi vagy kisebb negyedik-nyolcadik századi templomok okozták. Többségükben ugyanúgy állnak és néznek ki, mint amikor megépítették őket, kivéve talán a San Silvestro in Capitét, ami viszont annyira komor, sötét barokkra sikerült, hogy külön ezért tetszett, és az előcsarnokba szépen be vannak építve a szétvert középkori darabok. A Santa Pudenziana volt az első keresztény templom Rómában, és a legrégebbi keresztény mozaikok is itt találhatók a legrégebbi evangelista szimbólumábrázolásokkal. Annyira modernnek hatott és a színei is annyira elütöttek a bizáncból importált arany-barna-zöldtől hogy azt hittük először, 20. századi munka, de nem.

A legtisztább állapotban a piciny San Giorgio in Velabro volt, ott Cavallini 13. század végi apszisfreskóján kívül tényleg semmi nem volt a falakon, de ugyanezt a formát hozta, csak kicsit nagyobban a San Crisogono, a Santa Prassede, Sant’ Eustachio, San Nicola in Carcere és a San Clemente is. Ezekbe mindenképpen érdemes bemenni, ha valaki az egyház történelmére és a templomépítészet apró eltéréseire kíváncsi. A San Vitale is tetszett volna, de azt elrontották 17-18. századi freskókkal végig a falon. Más kategória volt a még Nagy Konstantin által építtetett ókeresztény, de hatalmas Santa Sabina, amely leginkább megőrizte az ókori bazilikák térképzését és egyszerűségét. A legnagyobb királyság viszont a Santa Maria in Cosmedin volt. Leírhatatlan, mennyire magával ragadó a megmaradt korai romanika és kifejezetten nagy mázli, hogy az egykor hozzáépített barokk homlokzatot jó érzékkel eltávolították. A Bocca della Veritá meg teljesen felejtős.

A világ első barokk temploma, az Il Gesú Loyolai Szent Ignác sírjával egészen egyszerűen kihagyhatatlan. A jezsuita anyatemplomban persze benne van minden, ami miatt a barokkot szokás utálni. De akit nem nyűgöz le egy picit sem Gaulli mennyezetfreskója, ahhoz tényleg nagyon marxista ideológia kell és nem esztétika. Aki járt az Il Gesúban, annak tulajdonképpen teljesen felesleges lesz bemennie a San Andrea della Valléba, a Sant’ Ignazióba vagy a Santi Ambrogio e Carlo al Corsóba. Ugyanazon alaprajzi és homlokzati elv alapján készültek, mint az Il Gesú (ahogy még ezeken kívül másik harminc templom Rómában). A Santa Maria della Vittoria kis barokk templomába Bernini Szent Teréze miatt kell elmenni, nem messze tőle viszont ott van Borromini San Carlo alle Quattro Fontanéja, amihez fogható bravúros barokk templomocskát tényleg nehezen lehet találni. Hasonló térképzési bravúr Borromini Sant’ Ivo alla Sapienzája is, ezzel pedig nagyjából el is árultam, hogy Bernini kikezdhetetlen nagysága mellett nekem mégis inkább Borromini a kedvencem.

*

Róma: miből, hogyan, hogyan ne?

Mi sok szempontból elég igénytelen utazók vagyunk, de még így is nagyon drága volt az egy hét. Csúcsidőben mentünk, utólag már inkább áprilist vagy októbert választanánk, és ennek az ár mellett ezernyi más praktikus oka van, de ezekről majd később. A szállásunk a Terminitől nem messze a Piazza Vittorio Emanuele-től két percre volt a kínai negyed kellős közepén. Szállásadónk is kínai volt, kedves mosolygós nő, de egészen biztosan a helyi maffia legutolsó láncszeme, a látszatvállalkozás vezetője, aki először végezné egy kukában, ha arról lenne szó. Egy szoba plusz egy teljesen véletlenül saját fürdőszoba, és volt reggelinek szánt ételféleség is, plusz minden nap megágyaztak helyettünk. Csak az oda-vissza fapados és a szállás két főre egy hétre >200 ropi volt. Ezen felül kellett még kultúrára kell költeni és enni-inni, és mi tényleg csak a lehető legolcsóbban ettünk.

Az étkezés Rómában arcpirítóan drága. Nézőpont kérdése, hogy 8 eurót kifizetni egy húsnélküli papírpizzáért vagy egy paradicsomszószos spagettiért spórolásnak tűnik-e, de a már húsdarabokat is tartalmazó, vagyis épp hogy egy sonkacafattal feltuningolt pizzák és tészták is már 10-12 eurós árkategóriába kúsztak, így mi maradtunk a 8 eurós alapoknál. A tényleges húsételek 15-20 eurónál kezdődtek. Ezzel sok pénzt takarítottunk meg, kibírtuk. A boltok is drágák, alighanem inkább a turistákra és nem a helyi lakosokra vannak belőve az árak; így aki szendvicseket szeretne otthon csomagolni, az is készüljön fel arra, hogy nem jár sokkal jobban, mintha 8-10 eurós melegételt eszik naponta egyszer.

Mire ne költsön az ember? Ha valakinek a középkori városfalon belül van a szállása, akkor tömegközlekedésre felesleges. A mi szállásunk épp a szélén volt, de kényelmes tempóban sem volt semmi húsz-harminc perc sétánál messzebb. A benyomást nyilván szépíti, hogy zegzugos utcákon vagy szép parkokon keresztül is lehet menni, valamint a sok látnivaló, ahol az ember elidőzik kicsit, így alig tűnik fel, hogy két órája sétál az ember. Arra viszont fel kell készülni, hogyha az ember a tömegközlekedés nélküliséget választja, akkor egy hét után olyan vádlija lesz, mint Roberto Carlosnak, estére pedig alig tud járni, Kényelmes, vastag talpú sportcipőt érdemes vinni, amit nem sajnálunk széttaposni sem. Róma hét dombra épült, így sok a fel-le lépcsőzés, ráadásul az utcák többsége macskaköves, amin nem kényelmes sokat gyalogolni. Ha jól számoltam, mi naponta átlagban simán mentünk 12 kilométert, az egyébként masszív, de egy idő után rendkívül kényelmetlen sportcipőm talpának a felét le is radíroztam. Barátnőm Birkenstock-papucsban tolta majdnem végig. Ezen kívül mindig legyen nálunk víz, és ha valaki nem bírja a meleget, akkor tényleg inkább menjen októberben vagy áprilisban.

Mire nem kell költeni? Minden templom ingyenes, de többségük délután 1 és 3 között zárva van. Ha a templomhoz tartozik valami extra, mondjuk kolostor vagy olyan kápolna, ásatási terület, ahová a templomon keresztül nem lehet bemenni, akkor azért fizetni kell. Fontos, hogy fedetlen vállal és miniszoknyában semelyik templomba nem engednek be, és nem minden templom előtt van ládából kivehető köpeny!

Mire kell költeni? Ha az ókori romok nemcsak kívülről és ötven méterről érdekelnek bennünket, hanem belülről, alulról, oldalról is, akkor azokért fizetni kell, ahogy a múzeumokért is nyilván. Vehetünk Roma Pass Cardot, vagy kombinált Róma+Vatikán kártyát is, de ezekkel az volt a bajunk, hogy a tömegközlekedést is tartalmazták, arra meg nem volt szükségünk; és amúgy sem túl jó deal, mert tényleg csak akkor éri meg, ha az ember kihasználja az RKV-t. A Colosseum-Forum Romanum-Palatinus kombó 12 euró volt fejenként, skip the line nélkül, a Vatikáni Múzeum online regisztrációval 20 euró. Ezen kívül mi még bementünk a Lateráni Bazilika kerengőjébe is 5 euróért. Ennyit költöttünk kultúrára, nekünk bőségesen megért ennyit.

Mi volt a legidegesítőbb? Miközben megegyezhetünk abban, hogy még egy ilyen fapados út is luxusnak számít, azért az ember a jó dolgában szívesen bosszankodik, ahelyett hogy örülne, mindezt megtehette. Mint minden rendes turistát, minket is legjobban az összes többi turista bosszantott a legjobban, illetve az a szolgáltatóipari parasztság, amely nagyon alacsony szolgáltatásért kérne el nagyon sok pénzt szinte minimális kedvességgel. Róma ebből a szempontból egy daráló ebben az időszakban (lásd: áprilisban vagy októberben érdemesebb menni, és érdemes kikerülni a legnagyobb keresztény ünnepeket is, már ha van olyan hét, amin nincs). Nem tudom, mi az oka, de tíz évvel ezelőtt nem volt ennyi turista Rómában, pedig ugyanebben az időszakban voltam itt egy kórusversenyen. A rengeteg turista egyébként a Vatikánban volt a legirritálóbb; és még nem is amiatt, mert sokan voltak, hanem azért, mert KÉPTELENEK VOLTAK KUSSOLNI, annak ellenére, hogy minden sarkon volt egy őr, aki szépen megkérte őket, hogy silenzio prego, ez egy megszentelt hely. Tudom, hogy kereszténydemokrata nagypapás ezen dühöngeni, de én nagyon szívesen megrugdostam volna az összes olyan bunkót, aki a Sixtusban az egyik sarokból üvöltötte át a másikba, hogy nézd, megtaláltam azt a képet, ahol „összeér az ujjuk”! Minden tiszteletem a teremőröké, hogy nem vették elő egyszer sem a pisztolyukat és fogták oda valamelyik suttyó halántékához, hogy most befogod a pofád, vagy kap egy kis vöröset az Utolsó ítélet (egyébként plexivel védve). Ugyanez a Szent Péter grottáiban, ahol a pápai sírok vannak, ráadásul sokkal kisebb belmagasságon. Hát ott az ember hogy veszi a bátorságot üvöltözni egyáltalán? És hogy lehetnek az emberek annyira bunkók, hogy elkezdenek I. János Pál pápa szarkofágjánál fotózkodni, mert nem tűnik fel nekik, hogy nem a II.? Még csak harminc vagyok, de már most teljesen kiborítanak ezek, alighanem ötvenévesen valamilyen cenzust vagy előzetes tesztet vezetnék be, hogy ki mehet be bárhová, hatvanévesen pedig csak apácaruhában engedném be a nőket a templomba.

Mi volt a legszomorúbb? Már írtam, hogy például a Santa Maria Maggiore három kápolnája (Paolina, Sforza, Sistina) egyenként kerülhetett akkor annyi pénzbe mint a teljes magyar GDP ma. És miközben az ember tényleg elámul ekkora pompától, gazdagságtól, nagyívűségtől és nagyvonalúságtól, eközben a Termininél meg éheznek! Ha valaki nem bírja az elképesztő gazdagság lépcsőin fetrengő tömeges szegénységet és a nyomort elviselni, nagyjából maximális empátiával helyén kezelni, annak rossz lesz Rómában, mert a kontraszt óriási is lehet.

Fotók: szerző.